Családom délutáni sziesztáját tölti a sátorban - végre van lehetőségem néhány mondatot írni. Éppen a környéki Sick zenekar végzett a programjával, és nyilván a hallgatóság békésebb beállítottságú tagjaival, de számomra a fesztivál eddig második legkellemesebb meglepetését hozták. Annyiból nem állja meg helyét a kifejezés, hogy nem először láttam-hallottam őket, viszont nem könnyen emészthető dalaik egyre közelebb kerülnek hozzám. Korszerű thrashben utaznak, meghintve populáris elemekkel ugyanúgy, mint death metalos halálhörgéssel (és siralommal). Extra, hogy mindezeket egy törékeny lányka szolgáltatja, aki - mint a koncertjük alatt megtudtam - sebész Pozsonyban. (Remélem, ötven feletti betegei közül egy sem volt tanúja mélyen átélős előadásmódjának, vagy ha igen, van elég szíj a kórházban lekötözni őket műtét előtt.)
Sajnos egy zenekarnál ennél többet nem időzhetek e tudósításban - csak és többek közt a mai napból hátra van még a helyiek közül a Factorial X, a RAF-II, és az "anyaországi" Depresszió. Utóbbi - a tegnap fellépett Pokolgéppel egyetemben - tavaly is részt vett e seregszemlén. Hozták a nézőket, ami manapság bravúros teljesítménynek számít. Idén tehát szintén itt volt a helyük. Számomra a kedélybetegek tekintetében mégis egy másik csapat fog elérkezni, mert időközben meghallgattam a Vízválasztó cd-t, ami valóban egy vízválasztónak bizonyult (tudom, hogy nem csak) számomra.
Most pedig a Most! nyomul a színpadon - talán, tekintve az erősen populáris elemeket - nem helytálló az ige. Ők a másik oldalról feszegetik a tűréshatáromat, mint a Sick. Popzenére zúznak rá, most így fura ez nekem, további ismerkedést igényel zenéjükkel - azt hiszem meg is lesz.
Zsinórban ez az ötödik Rockfesztem (amúgy a hetedik), és most is meggyőződtem róla, hogy nem a távolság miatti romantika az, ami miatt itt jól érzem magam. Az évről évre növekvő látogatottság dacára még mindig mindenki haver - vadidegenek beszélgetést kezdeményeznek egymással, mit sem számít, honnan jöttél. A biztonsági őrök valóban a rendet vigyázzák, és nem azt, hogy behoztál-e 20 deka párizsit a bejáraton - a büféből is élhetsz, de két pofára falhatod az otthonról hozott konzervjeidet. A (zenekarról elnevezett!) Sweet Park királyság, ami egy tavacska koronáz meg. De most inkább arról, hogyan telt az első nap!
...először is utazással, sátorveréssel. Itt vagyok kénytelen megjegyezni, hogy az eseményen elsősorban nem mint újságíró voltam jelen. Ennek elsődleges oka, hogy nem vagyok az (sajna még nem tudtam megtalálni a módját, hogy ebből megéljek). Másodszor, hogy családdal, ovis gyerekkel érkezvén maximum szubjektív benyomások laptopra vetésére futja. (Aki szülő, tudja, miről írok). Elnézést kérek tehát azoktól a zenekaroktól, akik kimaradnak (vagy csak felületesen lesznek említve) e több újságnak is készülő "alkotásban" - szívesen felajánlom nekik kárpótlásul, hogyha megkeresnek a rockstation.blog.hu címén, részletesen írunk róluk, és akkor csakis róluk!
"Honfoglalás" közben voltam fültanúja a soproni Suicide Rockers produkciójának. Ha jól füleltem, a soproni thrash-hagyományok követőivel volt dolgunk - többet nem írok az említett felületesség miatt. A Poison of Marvel programja alatt pedig a zenehallgatás egy különleges módját sajátítottam el: amíg a lányok pakoltak, a sátorból se ki se be - így fektemben koncentrálhattam a zenére. Ez számomra olybá hatott, mintha az Iron Maiden zenéjét összemixelték volna valamely ultra-thrash bandáéval. Minduntalan maidenes futamokkal indultunk, és hörgésbe érkeztünk. Nem volt rossz relaxálni rá, de komolyabb vélemény alkotásához (a zene mélysége miatt) ennél több kell.
Az Insane - úgy véltem - már egy másik nemzedéket szólított meg (az eggyel utánam jövőt). Modern metaljukat talán a Slipknothoz tudnám hasonlítani. Ugyanúgy nem ifjúságom zenéje az az alter-reggie, amit a Copy Con produkál(t), most mégis - a lazán jópofa előadásmód és az ezzel teremtett közönség-hangulatnak köszönhetően - bejött! Meglepően sokan buliztak a színpad előtt - mert hiszen ez bulizene a javából!
Súlyos képzavarral érne fel, ha azt írnám: az est nagy durranása a Pokolgép volt, pedig a feszten eddig még sosem látott tömeg sorakozott fel a carmina buránából kölcsönzött intróra. Hiába no: még a rendszer-váltás környékén az akkori 'gépet jelentő öt ember maga volt a patás ördög, ma már családi program fellépésükre járni. A nyitány Pokoli színjáték is mega-klasszikussá vált - olyanok is üvöltötték a szöveget, akik lemezre préselése idején a meg nem születettek bolygóját lakták. Meglepetésemre a pokoli fiúk ezután a szekrény mélyéről elővették és leporolták a Tökfejet (a gyengébbek kedvéért: ez a második lemezük nyitódala). Robbantak sorra az ősi pokolgépek: Ítélet helyett élveztük a zenét, levadásztuk a Tépett madarat, adóztunk Bon Scott emlékének és megtapasztaltuk, hogy még mindig nem nőtt fel a Háború gyermeke. A következő gép-korszak során Legyőztük a gonoszt, de eközben úgy elfáradtunk, hogy azt kértük: Adj új erőt, majd kerestük, hogy Hol van a szó. Bevallom: ennek ellenére inkább az új dalokért (Ne köss belém, Minden nap - két külön dalcím) szorítottam, hiszen ez a csapat nyilvánvalóan már nem ifjú korom Pokolgépe - ami egyébként nem baj, főleg, hogy egy év elteltével számomra sokkal összeszokottabbnak tűnt a gárda. (A rend kedvért: Kukovecz Gáboron kívül mindenki "ifjú titán" a zenekarban.)
Szegény Louder! együttes még csupán készülődött, mikor elragadott a hosszú utazás és a sűrű program miatti lóbőrhúzás vágya (meg persze éjfél is javában elmúlt). A külsőségek és utolsó eszméletem hagyományos rock and roll zenéről árulkodtak.
Valamiért nagyon szimpatikusak számomra a magyar és szlovák anyanyelvűek által együtt alapított csapatok. Ilyen lett volna a Louder!, de amit valóban meg is tapasztaltam, az másnap délután az April Weeps "metal-operája" volt. Gyönyörű hangú, magyar ajkú lány és egy szlovákul szóló srác énekeltek angolul (a fiú inkább hörgött). Ezt a műfajt - melyet számtalan neve közül hívhatunk akár gótikus metalnak - a mi nyelvterületünkön kevesen művelik, már ezért is derű töltötte be szívemet.
Adós vagyok még a fesztivál utolsó, de mégis nagyon fontos akkordjaival. Néhány hiányosságot vagyok kénytelen az előtérbe tenni: a Csakazértis! blokkjáról más program miatt lecsúsztam, a Factorial X pedig - sajnálatomra! - (nem publikus okok miatt) elmaradt.
A Junkies ezen az estén (mert időközben beesteledett) a sikeres színpadi túlélés technikáját mutatta be. Eleve (azt hiszem, betegség miatt) nem tudott itt lenni Barbaro Attila (egyik gitáros). Bár nekem, mint a zenekar pályafutása távoli szemlélőjének - ez nem nagyon tűnt fel, a programot e hiányzáshoz alkalmazkodva állították össze. Ilyenkor, ugye, a jó öreg Murphy is (törvényeivel egyetemben) színpadra lép: a másik gitár is kisvártatva elhallgatott. Amíg a baj oka orvoslásra nem került, addig Szekeres András énekes rögtönzött stand up commedy showal mentette meg a helyzetet.
A Depresszió főműsoros programjára - meglepetésemre - nem gyűltek össze annyian, mint amikor "gépezni" kellett, de így is ezrekben mérhető volt a részvétel. Ráadásul elég jól viselkedtünk: már az intrót elnyomta a dep-resz-szijó, dep-resz-szijó skandálás, majd Halász Ferit is magunk alá gyűrtük hangerő tekintetében a Te vagy a szerem refrénje alatt. A továbbiakban is jó csomó nótát (Megyek előre, Ellensúly, Álom az álomban, Jön a reggel, Az öröm beszél) megkockáztattak a búskomorak a legutóbbi albumról. Ezáltal a régi program is besűrűsödött (Mi forradalmunk, Nem akarok, Sokkold a rendszert stb.) - (az én ízlésem szempontjából ) óriásit javulva az eddig hallottakhoz képest.
Számomra szubjektíve e fesztivál legfontosabb zenekara a RAF-2. A tagokhoz fűződő baráti viszonynak köszönhetően jutottam el életem első 'udvarnoki rockfesztjére. Úgy alakult, hogy két éve nem láttam-hallottam őket, ki voltam éhezve egy jól összerakott RAF-programra. Ez itt és most meg is volt. Az Eltévedt vándorral indítottunk, hogy e zenei út közepette érjünk mélyebb vidékre (Pórázon, Bölcsőtől a sírig, Végítélet, Álarc nélkül stb), hogy majd a lépések könnyedebbé váljanak, például a Miért című dal által, amit a valaha volt egyik legjobb magyar rockdalnak tartok.
A műsorra már igencsak rányomta bélyegét a búcsú-feeling, na meg a két napos aktivitás okozta elcsigázottság. Mégis több százan hallgattuk és ünnepeltük ezt a szimpatikus helyi csapatot. ...és akkor most kéne valami fene nagy bölcsességet írni összegzésképpen a fesztiválról, de az Istennek se megy, majd talán jövőre!
