Szeptember 12-e óta kapható a The Gathering legújabb, tízedik stúdióalbuma, a Disclosure, és ami még szimpatikusabb ingyen hallgatható is zenekar Bandcamp oldalán. Még a kilencvenes években a doomos vonalon mozgó banda igencsak nagy kedvencem volt, a Mandylion és a Nighttime Birds albumokat anno ronggyá hallgattam. Aztán a 2000 évek elején, ahogy egy csomó más banda is, elkezdtek kísérletezgetni és valahogy az már nem jött be. Aztán 2002-ben elhagyták a Century Media kiadót és végérvényesen az alternatív, progresszív rock irányba fordultak.

Ezzel azonban nincsen semmi baj, főleg annak tekintetében, hogy az előző album, a 2009-es The West Pole is remek anyag volt. Azon a lemezen már nem Anneke csodálatos hangját hallgathattuk, hanem Silje Wergeland-ét. Természetesen a hangi adottságokkal nála nincsen semmi probléma, remekül illik a zenéhez, szóval a színvonal nem változott.

Amíg a kritikát emésztjük, zenei aláfestésként hallgassuk meg a szóban forgó kiadványt.

Ami az első hallgatás után feltűnt, hogy a The West Pole albumhoz képest sokkal kiegyensúlyozottabb a hangzás. Kevesebb a „sztóneres” beütés a zenében, nem jellemző annyira a hektikusság az egyes dalok között. Ehelyett kapunk nyolc olyan szerzeményt, aminek mindegyike a banda legjobb korszakait idézi. Az elektronikus zenei részek nagyobb hangsúlyt kaptak, de mégis harmonikusan sikerült ezt eggyé gyúrni.

A Paper Waves és a Meltdown zenei világa elsőre talán kissé furcsa, legalábbis a régi vonalas The Gathering rajongó számára: a korábban említett új hatások a zenében, főleg a Meltdown első felében annyira hangsúlyosak, hogy inkább valamiféle Moby szerzeménynek is gondolhatnánk, de mégis szerethetőek, könnyen az ember fülébe másznak a dalok.

Aztán a Meltdown második felétől aztán megérkezik az igazi gathering-es élmény. Lassú, helyenként nyomasztó zene, amire a női vokál rádob egy lapáttal. Ez a Paralyzed alatt sem változik, sőt még lejjebb csúszunk az agóniában. Ez a Heroes Of Ghosts alatt lesz a legsúlyosabb. A majdnem 11 perces tétel minden bizonnyal az album egyik (ha nem a) legjobb szerzeménye. És hál’ Istennek nem voltak lusták a korong leghosszabb dalához videót készíteni: 

Kicsit úgy voltam vele, hogy innen már szinte mindegy, hogy mi történik az albumon, szeretni fogom és sokszor hallgatni. Ezért különösen jó hír, hogy a lemez második fele is kellően erős. A Gemini első felvonása sokáig talán vontatottnak tűnik, de inkább csak arról van szó, hogy előkészítik a terepet, hogy megmutassák (ismét) Silje csodálatos hangját.

A végére maradt még két nagyon jól sikerült alkotás. A több mint kilenc perces I Can See Four Miles, melynek nagyobbik fele instrumentális zene, inkább arra példa, hogy ilyen komplex munkában is otthon vannak, persze remek a hangulata. A Gemini II zárja a dalok remek sorát, ami kapcsán újfent ki kell emelnünk, hogy Silje Wergeland hangja mennyire tökéletesen harmonizál a kiagyalt zenével.

A holland zenekar 10. stúdióalbumára nyolc nagyszerű dal pakolt fel, amire az megjelenéskor olvasható nyilatkozatok szerint nagyon büszkék – tegyük hozzá teljes joggal. Szinte bármelyik dal kiválasztható lenne egy The Gathering bestof korongra.