Igaz, hogy a Cult of Luna debüt albuma csak 2001-ben jelent meg, mégis a post-metal vagy az atmoszférikus sludge címkéről olvasgatván a Neurosis mellett az ő nevük tűnt fel gyakran. Ha úttörők, ha nem, az biztos, hogy a műfajon belül a legnépszerűbbek közé tartoznak. Végig hallgattam én is a diszkográfiát, és nagyon tetszett amit a banda csinál, de inkább egy albumban igyekeztem elmélyedni. Ha jól tudom A CoL album az a 2006-os “Somewhere Along the Highway”, ami helyett én a bő négy évvel ezelőtti “Eternal Kingdom”-ot favorizáltam, így összehasonlítani is azzal tudom.
Ha már Eternal Kingdom, emlékeztek az album koncepciójára? A banda akkoriban épp egy elhagyott elmegyógyintézetben próbált és teljesen véletlenül ráakadtak egy régen ott élő, azóta már halott gyilkos-elmebeteg naplójára, ami egy kifacsart képzeletbeli világról szólt. Ez adta az album inspirációját és az Eviga riket hangos könyv is erről szólt. Azt vágjátok hogy tavaly beismerték, hogy az egész egy óriási kamu? Állítólag az egész az újságírók szívatásáról szólt (mert mindent gondolkodás nélkül bevesznek), de azért nem hiszem el, hogy nem vették számításba, hogy ezzel a rajongókat is átbasszák. Emlékszem annak idején én is bújtam az interjúkat, elmélyedve a különleges, morbid mesében. Azért ez gáz.
Most ennél egyszerűbb a recept. A banda még a dal írás előtt kitalálta, hogy az album a következő címkékkel lesz majd illethető: ipari, monoton, repetitív, kemény, szürke. Nos, tökéletes munkát végeztek, bár egy címkét lehagytak: király! Több helyen is elhangzott, hogy a gépies, néha minimalista hangulat sokat merít az 1927-es(!) Metropolis című kultuszfilmből. Nem kell a hangzatos szavaktól megijedni, nagyon Cult of Lunás lett az anyag, de a kőkemény sludge riff-ek között ezúttal ezek a motívumok jelennek meg.
Az indító “The One” tökéletesen fel is mázolja egy gigászi, magasztos, de szürke és egyhangú város képét, aztán az “I: The Weapon” egy elég tipikus nóta tőlük, de azért hallani, hogy a szinti és a zajok sokkal jobban ott vannak, mint előtte. Nem mondanám, hogy különösebben tetszik ez a nóta, annak ellenére, hogy két fenomenálisan jó riffet is magába foglal. A “Vicarious Redemption” mellett már csak azért sem lehet elmenni, mert egy kellemes húsz percet eszik a nóta. Ha odapörgetnél a tizedik perchez, még mindig az intrót hallanád. De ne tedd, mert ezt egyben kell hallani, ahogy szépen építkezik a nóta és a full minimalista témából szép kis ambient-es elektronikus úton eljutunk a szokásos CoL súlyosságig. A következő 3-4 számot is simán össze lehetett volna fogni egy nótába (az előző módján), mert már hallatszik, hogy külön dalok, inkább együtt alkotnak egy “movement”-et. Különösen a “Synchronicity” tetszik, a kemény pergősorozásaival és az intróból visszatérő “reprise”-al. Sok embernek biztosan nagy kedvence lesz a “Mute Departure” a magas, sírós gitárjaival. A záró “Passing Through” nekem kellemes meglepetés volt a szinte akusztikusra vett figurával és a tiszta vokál témáival. 
Ha már itt tartunk, nekem a vokál a legsarkalatosabb pont, amiért nálam nem tud egy adott pontnál feljebb kúszni a CoL a népszerűségi listán. Jó ez az üvöltözős vokál, de annyira kicsi a terjedelem, amivel bír az énekes (?), hogy inkább lenne akkor instrumentális a zene. Post-rock-ban ez amúgy is úgy a menő, hehe. Sőt, szerintem a post-metal címkét utólag azért kapták meg ezek a zenekarok, mert jó részük tényleg csak annyival több a post-rock bandáknál, hogy a rock-on át átkanyarodnak egy rövid körre a metalhoz is. Bele sem merek gondolni mennyire király lenne a zenekar egy igazán ütős vokál sávval. Amit viszont totál nem értek, hogy ha ezen albumon nem is énekelt az a Klas nevű figura, aki eddig a fő vokalistájuk volt, akkor hogy a francban van, hogy fel sem tűnik a hiánya? Persze, a zenekar többi tagja is vokálozik, de még így sem. Kár, hogy ezen sohasem fognak változtatni, mert szerintem főleg ez az a “kis” plusz, ami nagyon hiányzik a csapatból ahhoz, hogy az egyébként is hatalmas népszerűségüket a műfaj fölé emeljék. Lehet sokallni fogom a pontot, de egyszerűen nem tudom még felmérni, hogy feszt újra előveszem-e majd, vagy inkább hanyagolni fogom. A május 1-jén az A38-on esedékes koncertig kiderül.
