Még mindig nem tértem magamhoz a megdöbbenéstől, pedig már jó pár hete történt: egy Obama-ismertségű ember, címben szereplő Steve Lukather interjút adott „kicsi” rockstationünknek. Ezúton gratulálok a kollégának, én meg verem a fejem a falba (ahelyett, hogy más testrészemmel tenném ezt máshova), hogy az évek folyamán miért nem erőltettem jobban az angolt. Habár, ha meggondolom: több mint valószínű, hogy ez esetben megkukultam volna a megilletődöttségtől.
Az Obama-metafora olvasatán se legyen rossz érzése annak, akinek mégsem cseng ismerősen a Lukather név; viselője az az „ismeretlen ismerős”, akit sokan és jól ismernek, de annál kevesebben vannak ennek tudatában. Talán elég, ha azt mondom: alapvetően a Toto együttes gitárosáról beszélünk, ha így sem dereng semmi, akkor azzal példálózom, hogy a Hold the Line és az Africa című dalaikat minden tisztességes kereskedelmi rádió naponta játssza.
Az úgynevezett könnyű zenét minimális szinten is alig ismerők Steve Lukathert „Michael Jackson gitárosa”-ként tarthatják számon. Ebből a titulusból annyi igaz, hogy – mint oly sok sztárnak – a „popkirálynak” is felrántott egy albumot, s mióta jó Jackson az örök Neverlandbe távozott, Steve-ünk tőzsdei árfolyama is jelentősen megemelkedett (mint ahogy mindenkié, aki egyszer már 5 km-es sugarú körön belül állt a gyermekbarát popénekessel).
Ennyi wikipédiázás után talán jöhet némi szubjektív megjegyzés. Ha Lukather szólóalbumokról van szó, számomra az etalon a 2008-as Ever Changing Times. Ez egy korrekt kis hard rock album, inkább ezt vallom alma materemnek, mint az ezután jövő jazzes-jammelős All’s well that end’s wellt. A nagy kérdés tehát az volt számomra: 2013-ban Steve melyik orcáját fordítja felénk? Ez már csak azért is fontos, mivel a Toto jelenleg „csupán” koncertezik, így Steve minden kreatív energiáját elvileg szólókarrierjébe fekteti.
Sajnos (legalábbis az én szempontomból sajnos) már az első hangoknál nyilvánvalóvá vált: ez a Transition bizony az All’s well that end’s well egyenes folytatása. Ez az indítás a Judgement Day címre hallgat, szerencse, hogy a refrén - a maga kis vadulásával – megelégedett mosolyt varázsol a rocker-ábrázatra.
A Creep Motel című szerzeményre nagyjából ugyanezek vonatkoznak azzal a kitétellel, hogy itt a felvezetés bluesban fogant. A közönségsiker Right to Wrong nekem speciel nem jön be annyira – ebből is látszik, hogy nem mindig érdemes komolyan venni fanyalgásomat, tessék inkább meghallgatni az albumot. A Last man standing idézi meg számomra leginkább a „2008-as nagy időket”, mégis az Once Again ballada az egyetlen az albumról, melyet hosszú távú memóriám meg fog őrizni.
Szinte találomra emeltem ki dalokat a tracklistből, kiemelhetnék még egy párat, de nem teszem. Inkább reménykedem, hogy Steve Lukhater újra visszatér a klasszikus hard rockhoz – ahogy azt szegény Gary Moore is meg szerette volna tenni. Steve viszont – ahogy interjúnkban említi – négy éve, hogy nem dohányzik, nem iszik, így neki valószínűleg adatik idő ehhez.
Más kérdés, hogy nyilván sokak szemében az „alantasabb” dallamos hard rock (AOR) műfajának előnyben részesítése a tradicionálisabb behatásokkal szemben zenei pallérozatlanságra vall, de akkor is azt vallom: Steve-nek az előbbi áll jobban. Az összehasonlítást elvégezhetjük majd április 7-én, ezúttal a PECSA Music Hallban, és örüljünk, hogy a sztár Magyarországon (is) évről-évre egyre nagyobb csarnokban fér el (vagyis inkább a reá kíváncsi nép). Elárulom: Lukhater élőben az igazi! Egyelőre azonban az alant látható osztályzat inkább az életműnek szól, és a tisztelet is bele van kalkulálva.
