Pontosan 60 nap telt el azóta, amióta utoljára klaviatúrát ragadtam a Boris okán. A tavaly év végi Cosmos EP után viszont most egy nagy lemezt dobott ki a rock/metál/ambient szinte minden skáláján kísérletező japán banda. Ha két hónapja jól számoltam össze, minden megjelenésük száma a Präparat-tot is beleszámítva 43-ra ugrott. És, bár már a legutóbb leírtam, hogy a nagy merítési lehetőség miatt bele-belefuthatunk pár nem túl minőségi albumukba is, de úgy érzem az utóbbi időben - kb. 2-3 évben - a Boris eléggé megbízhatóan szállítja a sötét tónusú, mázsás súllyal leterhelt drone/doom szólamokat, és az ezzel járó atmoszférát; még ha ezt most elég visszafogottan is teszi.
Persze valahonnan innen (is) jön igazán a Boris. De itt azért nem egy Sunn O))) szerű végtelenül lecsupaszított, diszharmonikus hanghullám riogatásról van szó (azért csendben hozzáfűzöm, hogy a Sunn O)))-val is volt közös kiadványa a Boris-nak). Amellett, hogy a hatalmas súllyal, és borult effektekkel nyújtják, és feszegetik a tűréshatárunkat, nem mindig fordul bele az öncélúságba. Legalábbis csak ritkán, és olyankor is eszünkbe juthat, hogy hallottunk már rosszabbul szóló, és izzadtság szagúbb dolgokat is tőlük. A Boris igazi bája viszont abban rejlik, hogy akár 3-4 percnyi altatás után azonnal beküld egy acélos gyomrost egy olyan eszméletlenül elkapott riffel, amit hallgatva az elkövetkező tízszeri visszahallgatás után is ugyanazzal a gyermeteg bájvigyorral vagyok képes átélni.
Azon lehet vitatkozni mennyire lett borult a Präparat, de azért a hosszát tekintve nem lett annyira bő lére eresztve a maga 40 percével, ami a Boris tekintetében akár 2-3 számot is lefedhetne, de tizenkét tétellel már-már arra gondolhatnánk, hogy egy relatíve „normális” albumról van szó. A „normális” jelzőt értsd: három-négy perces számok, verze-refrén-verze-refrén-szóló-refrén felosztásban, különösebb koncepció nélkül. Nem erről van szó.
A Präparat olyan a Boris-tól jól ismert fogásokból építkezik, aminek nagyon lesarkítva két erőteljes motívuma van: az atmoszférateremtő, néhol a felismerhetetlenségig széteffektelt hangok lebegtetése, a zúzós részek meg világfájdalommal átitatott mélységgel telepednek a hallójáratba. Mindkettő harmóniát, és diszharmóniát teremt a gyakran végtelennek tűnő Boris zaj óceán lomha hanghullámaival. 
A Maeve kb. két és félpercnyi statikus zajszerű albumzárása, az Evil Stack 3 baljós, gitársiratós egypercese, a Perforated Line wtf kategóriás gyors menete, majd az azt követő, paráztatós, falsított szintivel előadott Castle In The Air, vagy a Canvas egy szál széttorzított gitárral, és szél imitáló nagy-gonggal levezetett jammelése nem igazán nevezhető klasszikus számoknak, inkább amolyan beijesztés jellegűek.
Az album maradékában is marad az érzésünk, hogy a Boris gyakorlatilag élből utasítja el azt, hogy kiszámítható legyen, de azért néhol tényleg elkapják a hangulatot . A bevezető December még egy laza, ambientes ízű alfába-tevős lágy dal, az azt követő Elegy már leránt minket a zenekar sötét-súlyos dooom-drone mélységébe, és nem mellesleg talán a legnemesebb Boris hagyományokat idézi, a végén egy kis csavarral. A Bataille Suere és a Method Error monoton, bunkó riffekkel kábít, meg itt azért egy picit rezeg a léc a Boris-ba vetett bizalmamnál, de sikerül jól kijönni belőle. A Mirano is fura lett, de a könnyedsége és álombaringató negédeskedése csak egy faszán elkapott zárást készít elő, míg a záró Canvas egy szál széttorzított gitár, és szél imitáló nagy-gong nyújtja meg az agyunk.
Igazi Boris lemez lett a Präparat, mégpedig a váratlanabb fajtából. Öncélú? Nagy valószínűséggel. De azért ha egy zenekart lehetne említeni, akinek ez megbocsájtható bűn, az a Boris lenne, már csak azért mert még ha kicsit experimentális is lett az új anyag, ha kell odatesznek az arcodba egy olyan elkapott pillanatot, hogy el is felejted, hogy ezelőtt négy percnyi gitár gerjesztés borzolta az idegeidet.
