Annak idején, amikor megismertem az Amplifier munkásságát nem feltétlen hittem volna abban, hogy jó hat-hét év múlva gyermeki örömmel, és azzal a lelkesedéssel fogok várni egy lemezüket, hogy tudom, valószínűleg az elkövetkező hónapokat zenei ízlésben ez az album fogja meghatározni. Ebben nagy szerepet játszott, hogy 2011-ben egy olyan dupla cd-t adott ki az Amplifier, The Octopus címmel, ami számomra az utóbbi évek (évtized) egyik legművészibb space/prog rock tripjét hozta. Habár előzetesen a frontember Sel Balamir azt mondta, hogy most más megközelítés lesz, mint a legutóbb, de az albumból előzetesen megszellőztetett Matmos azért azt jelezte, hogy azért várhatóan olyan radikális elugrás nem lesz az Amplifier örökségtől.
A negyedik nagylemeze a brit - négytagúvá duzzadt - zenekarnak az Echo Street címet kapta, és a kezdő, visszafogott – és fentebb már említett - Matmos után jött igazán az izgalom, hogy most innen merre tovább? Mert egyfelől megismerhettünk az első albumukban egy Tool-Porcupine Tree vonalas prog rock zenekart, majd az Insider kicsit öncélú, komplex és kiforgatott lemeze után jött a nálam non plus ultra The Octopus.
Összességében az Echo Street alaphangulata mindenképp nyugodtabb, visszafogottabb, mint az előző dolgaik, de annyiban mutatja a hasonlóságot a The Octopus-szal, hogy hat-hét percnél nem adnak alább a számokat (kivétel a Between Today And Yesterday a maga majd’ 5 percével). Habár az andalító dolgok vannak túlnyomó többségben ezen a lemezen, mint alap hangulat, de a kezdet mindenképp lenyűgözően sikeredett.
A Matmos-t már pár napja mi is bemutattuk, kellemes, tiszta és lágy dal. A folytatásban érkezik a The Wheel és az Extra Vehicular. Ezek leginkább azok a dalok, ahol a leginkább zökkenőmentes az Amplifier működése. Hosszú, lassan felépített, de így is változatos, és magával ragadó flesselős rock zene, amely képes atmoszférát húzni köréd. A Where The River Goes egy kicsit ízesebb, hard rock hangulatot üt meg néhol, markáns háttér vokálokkal, de összességében kellemes szám. Innentől viszont már kicsit gondban vagyok.
Az Echo Street második felében nem igazán jön a katarzis, egyre ritkásabb a torzított gitár (egyébként az egyik legfaszábban effektezett zenekarról beszélünk), ennek megfelelően a záró négyes már kicsit vontatottra sikeredett. A Paris In The Spring kicsit az Insider időket idézi. Sok hangszín váltás, és kicsi öncélú, néhol követhetetlen dallamok, de attól függetlenül, hogy furcsa, néha elkap egy kellemes hangulatot. A Between Today And Yesterday egy akusztikus gitáros, sok hangszínen előadott tételnél viszont már inkább vonunk párhuzamot egy Pink Floyd-dal, vagy egy keményen hasis pusztító The Beatles-szel, mint mondjuk egy Tool-lal, vagy Karnivool-lal, és ez a lebegtetős Echo Street-nél sem változik. A záró Mary Rose is inkább egy borultabb Jane’s Addiction-nel vethető össze.
Szóval nehéz ügy az Echo Street. Az első négy dal simán beleült a fülembe, de a második rész egyelőre eléggé nehezen értelmezhető számomra azok után, hogy két éve egy minden másodpercében izgalmas, és magával ragadó albummal már megmutatták, hogy mennyi potenciál van a zenéjükben. Így meg azért nehéz fogást találni azon az 50 százalékon. A The Octopus sajnos klasszisokkal jobban sikerült, de van aki olyan prog rockot akar hallgatni, ami a space rockból kicsit a földhöz közelítőbb, és odaragadtabb. Azzal együtt, hogy fényes, és összképében egy tiszta Amplifier anyagról van szó, nekem közelebb állt a szívemhez a kicsit sötétebb, monumentálisabb dolgaik, ami itt csak az album elején van jelen.
