Az 1980-ban alakult basildoni csapat messze korát megelőzve tette le névjegyét a new wave és az elektro pop kultúrában. Jómagam 1986 óta vagyok a csapat rajongója. 1988-ban, 13 évesen a Budapest Sportcsarnokban élhettem át addigi létezésem legszebb pillanatait, amikor a DM Music for the Masses albumával nálunk járt. Mindig tiszteltem őket a keleti tömb országainak szeretetéért, az állandó figyelemért, a kapcsolatért, amit kialakítottak a térség rajongóival, szervezőivel. Örök szerelem ez, sosem múló, sosem fakuló. Mindaz, amit képviselnek a 20-21. század zenei vérkeringésében, az egyedi, egyszerre mainstream és progresszív. Kevés zenekar képes olyan széles táborból meríteni, mint amilyennel a DM rendelkezik.

Zeneileg sokszínű, egyedi és mindig képes a megújulásra. 2010-ig több mint 100millió lemezt adtak el világszerte, 45 kislemezük járta meg a listák élét, rengeteg előadónak adva inspirációt, mutatva példát kitartásból és meg nem alkuvásból. Karrierjük során a sok csúcsot sok gödör követte, Dave Gahan, Andy Fletcher és Martin Gore 33 éve zenélnek kisebb-nagyobb megszakításokkal együtt. Ezen idő alatt túl kellett esniük Alan Wilder elvesztésén, aki szerintem a csapat géniusza volt. Túlélték!

Dave Gahan rákbetegségéig bezárólag ki tudja hány megpróbáltatáson mentek keresztül, de itt vannak! Élnek és virulnak. Ki tudja honnan merítenek inspirációt, de újra és újra nekifutnak az újabb akadálynak. Ha másért nem is, ezért mindenképpen kijár nekik a tisztelet és a megbecsülés!

Amit ez a zenekar elérhetett, elérte a 90-es években. Ha nem adnának ki lemezt soha többé, a stadionok akkor is telve lennének rajongóikkal. Képesek voltak a ballasztot, aki maga Andy, ennyi időn át cipelni, mert összetartoznak. Nem hagyják társukat az út mellett, pedig Fletcher köztudottan a leggyengébb láncszeme a triónak, miközben a háttérben kiváló session zenészek dolgoznak a kezeik alá élőben. Lemezek óta Martin Gore-on múlik az adott lemez sikere vagy bukása, és persze a változó producer/ek kilétén is nagyban. Annak megítélése, hogy miként teljesít, teljesen szubjektív dolog, de az én véleményem az, hogy lemezről lemezre kopik meg a varázs, üti fel a fejét a korrózió, veszik el az a hangzás, ami DM-et azzá tette, amivé.

Előző, Sounds of the Universe című albumukon már nagyítóval kellett keresnem az emlékezetes darabokat, de a lécet a Wrong, az In Chains és a Hole To Feed kivételével egyik sem volt képes megugrani, pedig az a magasság, ahová a lécet teszem képzeletben, hol van már a Songs Of Faith...albumtól!? A Playing the Angel remek lemez volt, nagyon szeretem, de az Exciter semmitmondása után ez volt a minimum. Persze az Exciter is rendben van egy bizonyos aspektusból szemlélve, de a nagy egész bennem hagyott bőven hiányérzetet. Nem értem, hogy Dave Gahan miért akar több lenni annál, mint amire a stílus predesztinálja? Imádom a hangját, az egyetlen "igazi" ember, akit halála esetén azonnal magamra varratok örök mementónak (hacsak nem én dobom fel hamarabb a pakkert, de fordított esetben azt hiszem Dave nem nyomatja majd fel a portrémat), de néha túlénekli a számokat. Összegzésként annyit: örvendetes a csapat azon igyekezete, hogy friss és újnak ható dalokkal jöjjenek ki, megmutatják, hogy van még bennük bőven, amit ki kell írniuk magukból, de ugyanakkor minden egyes DM lemezt szkeptikusan szemlélek, a Songs Of Faith...óta. Inkább félek, mint örülök, inkább ütök, mint simogatok. Ennek tudatában futottam neki legújabb, immáron 13. teljes értékű lemezüknek, a Delta Machine-nek.

Felvezetésnek kiadták a Heaven és az Angel című dalokat. Előbbi nem nyerte el tetszésemet, de utóbbi igencsak ígéretesre sikeredett. A lemezt nyitó Welcome To My World egy igen hangulatos darab, erős basszusokkal és énekkel. Indításnak soha rosszabbat. Az Angel a lemez egyik leghangulatosabb pontja, míg a Heaven egy lagymatag popgiccs. Fordult már elő velem olyan, hogy élőben tetszett meg olyan nóta, ami lemezen nem ütött, ez érvényes lehet a Heavenre is, mert az fix, hogy a hazai koncerten hallható lesz majd élőben is. A következő, Secret To The End elsőre, másodikra és harmadikra a lemez legélvezetesebb pillanatait nyújtotta. Remek hangulatú, Dave nem áriázik, megmarad a biztonságos keretek közt, és ez az, amiben igazán kiteljesedik. Monoton szintifutamok, leállások, torzított, széteffektelt gitártémázgatások, igazán emlékezetes volt már elsőre is. Hiába na, ha nem akar valami több lenni annál, ami, nálam nyert ügye van! A My Little Univers-ben érezhetően visszanyúlnak a 80-as évek hangzásához, a témák lecsupaszítottak, egyszerűek. A hangulata néha olyan, mintha a Carbonfools egyik dala szólna, csak ez nem indul be egyáltalán. :))) A Slow egy nagyon laza bluesos húzással indul, masszív alapokkal, remek Dave Gahannal, teljesen rendben van, bár túl sok minden nem történik, de ami igen, az kitart végig. A Broken egy lerágott csont, DM klisé az egész, zenéstül, énekestül. Bármelyik szorgalmas diák összerakja ezt, ha tudja, mit várnak el tőle. Ez nem negatívuma a dalnak, pusztán a tényszerűség mondatja velem. Szívesen hallgatja az ember, de nem képes új érzéseket ébresztenie.

Martin Gore amilyen remek zenész, annyira csapnivalóan unalmas a mikrofon mögött. A The Child Inside-nak már a címe is émelygést okoz, hallgatva pedig már lelki szemeim előtt látom, hogy a koncerten ismét lesz időm sört venni, wc-re menni, mert ezt, mint ahogyan az elmúlt 27 évben, most sem veszi be a belem. Nem is vesztegetek több szót rá, aki szereti lelke rajta, én köszönettel passzolok. A Soft Touch/Raw Nerve meglovagolva az előző, totális elbutulást és leállást, energikusan csap oda, remek húzása van a nótának, amitől az ember új életre kel, elpakolja a gilettet, kést, mérget, és visszaveszi a tánccipőt. Dave Gahan igazán rock&rollosan nyomja ebben a nótában, imádni való! A Should Be Higher egy kiváló dala a lemeznek, de nyoma sincs katarzisnak, ez valahogy az egész lemezre igaz állítás, hogy tökéletesen katarzismentes. Rossznak nem rossz, de hallottuk már ezt a számot sokszor. Ha az előző lemezen a Wrong volt, ami toronymagasan kiemelkedett a szürkeségből és a kliséhegyekből, addig itt inkább egy egészséges egyensúly tapasztalható, ami a Martin Gore nótán kívül ad egy biztos kapaszkodót az embernek, amit ha megragad, akkor biztonságosan végigutazhatja a lemezt.

Nincsenek éles kanyarok, hirtelen irányváltások, eszeveszett tempók, de amit kapunk, az bőven meghaladja a várakozásunkat, amennyiben félve ülünk neki a Delta Machine-nak. Az Alone ismét azt az érzésemet erősíti, hogy egy kockázatmentes lemezt hallgatok. Teljesen rendben van, de ennél többet nem adnak. A Soothe My Soul berlini techno alapjai és azzal harmonizáló dallamai, erős refrénje elsőre fülébe mászik bárkinek. Fasza kis nóta! Igazán minimál és ez jól áll neki, egyszerűségében az ereje. A lemezt záró Goodbye egy Johnny Cash (persze erős túlzással) nótára hajazó elektrorock sláger, néhol erőteljes Dream On hangulattal, de igencsak klisés refrénnel. Jobban örültem volna egy lágy dallamokkal kísért kevésbé eklektikus lezárásnak, mint amilyen az Exciter Goodnight Lovers-e volt, az egy tökéletes albumzáró tétel. Persze a cím választás nem véletlen, ez a nóta ide készült, a legvégére.

Túl jó pár újrahallgatáson annyit bizton állíthatok, hogy ebben a lemezben nagyot senki nem fog csalódni. Persze ez arra az esetre igaz, ha mindenki tisztában van, mit várhat el egy 33 éve pályán lévő, a maga korlátait előszeretettel átlépő, de ugyanakkor a saját maga által előállított termékek magabiztos kombinálásával megelégedő túlkoros szerzői brigádtól. A Sounds Of The Universe-re köröket ver, de maradt bennem néhány kétely, ami a frissesség és progresszivitás terén ütközött ki leginkább. Ettől függetlenül boldogsággal tölt el, hogy új dalokat írnak, hogy még mindig ég bennük a bizonyítás vágya, hiszen egy turnéval a többszörösét keresik, mint egy lemez kiadásával, tehát gondolom nem anyagi okai vannak a Delta Machine-nak, kizárólag a kreativitásuk kiélése hajtja őket. És amíg ez a szikra ott van, addig újra és újra lehet várni, hogy maga alá gyűrje az embert az a hangulat, ami 33 éve ott kavarog a Depeche Mode zenéjében, lebontva minden gátat, áthágva minden szabályt, eggyé olvasztva azt a tömeget, ami külön-külön teljesen más életet él. MUSIC FOR THE MASSES!