A texasi Drowning Pool élete igazán alakulhatott volna sokkal könnyebben, de nekik nem ezt dobta a gép. Majdnem egészen biztos vagyok benne, hogy rengetegen ismerik úgy a zenekart, hogy nem is tudják, hogy ismerik. A bemutatkozó albumuk leghíresebb/leghírhedtebb, a zenekar máig legismertebb dala a Bodies, egy rakat film betétdala volt. Azóta pedig öt albumon négy különböző énekes. Dave Willamst holtan találták a turnébuszban, Jason Jones-szal nem bírtak, így kirúgták, egyedül Ryan McCombs húzta két lemezig, de ő lelépett egy másik banda miatt, de legalább a többi tag állandó. Szóval így érkeztünk el Jasen Moreno-hoz és a 2013-as vadiúj lemezhez, a Resilience-hez.
Ha nem találnám végtelenül pejoratívnak az AOR kifejezést, azt mondanám, hogy a Resilience a tökéletes AOR album. Slágeres, dallamos és kellően változatos dalok egész sora a lemezen, de ne is szaladjunk ennyire előre.
A nagyjából háromnegyed órás anyag nagyjából három részre szedhető szét, de a hullámzás abszolút nem zavaró, sőt egészen jól sikerült egymáshoz illeszteni a dalokat. Így azt az egy-két gyengébb nótát szépen sikerült elrejteni az óvatlan metálzenét hallgató fülek elől. Ám mivel az lemez fülbemászó dallamossága miatt hamar könyörgi vissza magát a lejátszóba, megtalálhatóak ezek az üresjáratok.
Az első etap, a lemez kezdése elég erősre sikerült. A Die For Nothing az egyik kedvencem a lemezről, de az albumkezdő Anytime Anyplace is remek pörgős nóta. Bár a One Finger And A Fist szerintem nem a legnagyobb durranás, mégis erre forgattak egy csajbunyós videót. (Ha a témában keresnénk még videókat, ajánlom a Rev Theory videóját, mondjuk az egy kicsit kurvásabb…)
Ez után egy kicsit megtorpan a lemez, szól közben valami (cím szerint a Digging These Holes), de nem marad meg belőle semmi. A következő futam viszont kárpótol a kissé gügye videóért és előző sablonos nótáért. A Saturday Night bulizós verzéi, valamint a Low Crawl középtempói vezetik fel a hangulatot a legjobb pillanatokhoz. A Life Of Misery, Bleed With You, Skip To The End hármas hibátlan és telitalálat. Ezek között könnyedén megfér néhány maszatolás is, nem bánjuk.
A lemez egyik legszebb pillanata az In Memory Of… dal, amivel az eredeti énekes, Dave Williams emléke előtt adóznak a társak, halálának 10. évfordulója alkalmából. Valóban szívet facsaróra sikerült a nóta. Ugyan nem könnyű erről pontról még egyszer felpörgetni az albumot, de nekimennek és nagyon is jól sikerül. A Blindfold indulata és dühe már-már a korábban említett Bodies-t idézi, remek befejezése egy nagyszerű albumnak.
Visszagondolva, az átlagoshoz képest sokkal többször hallgattam meg az albumot, mint szoktam. Mégis, ez az album tényleg „követeli” a helyet a hallójáratokban. Nem az év albuma, nem váltja meg a világot, egyszerűen csak tök jó hallgatni – és ennyi éppen elég.
