Bizonyára minden olvasónk kapásból fel tudna sorolni vagy tíz olyan rock-személyiséget, akik adott zenekarnév birtokában időről-időre felrántanak maguk mögé egy csapatot, mely maximalizmusuk (egoizmusuk?) következtében újra és újra tönkre vágódik. Végeredményül azt kapjuk, hogy a nagy név szinte egyszemélyes zenekarrá válik.

A Kingdom Come esetében még a szinte szót is mellőzhetjük. Tragikomikus módon Lenny Wolf bandavezér az éneklés mellett (a hírek szerint a gitárszólók kivételével) egyedül rántott fel mindent az aktuális Outlier albumra! Igaz, bizonyos R. J. Dio is tett már ilyet, de Lenny Wolf nem R. J. Dio…

A fiatalabb olvasónemzedék kedvéért jegyezzük meg: a Kingdome Come a nyolcvanas évek végének vakító fényű hard rock felvillanása volt. A felvillanás szót nem másért írtuk, mert hogy az amerikai-német társulás két bombasztikus lemez (Kingdom Come, In your face) után cikkünk első bekezdésében vázolt folyamatnak esett áldozatul. Elszürkült. De addigi jelentőségéről annyit, hogy Gary Moore (R.I.P.) és Ozzy Osbourne közös dalban keltek ki a Kingdom Come jelenség ellen, leginkább arra hegyezve ki a mondanivalót, hogy az új üdvöske a Led Zeppelin nótáinak plagizálásából él.  

Mivel én ahhoz a nemzedékhez tartozom, akiknek már nem Robert Plant és társai az istenek, engem ez egyáltalán nem zavart, és hallgattam a lendületes-érzelmes muzsikát. Nos, Lenny 2013-as próbálkozására pont ezt a két jelzőt nem bírom ráaggatni. Ezek a dolgok hiányoznak belőle: energia és emocionalitás. Helyette kapunk valami furcsa gép-zenét. De sajnos a kifejezésnek nem abban az értelmében, hogy a mi Pokolgép zenekarunk játszotta volna fel a cuccot, mert akkor az sokkal jobb lenne.

Az Outlier egy dologban idézi fel a nyolcvanas éveket: a billentyű-hangzás pont olyan, mintha egy hajdani Commodore 64 típusú mini-computer kvartyogta volna ki magából. Ez egyedül a When colors break the grey záró számban működik ütősen. A többi esetében inkább kivárnám, amíg a színek valóban megtörik a szürkét. Na jó: dicsérhetjük még a nyitó (nem véletlenül) klippes nótát, a God does not sing our song-ot.

Had kerüljek (látszólagos) ellentmondásba önmagammal: a  többi track sem olyannyira rossz! Jó dallamok, jól felénekelve. Ígéretes mondjuk a Skip the cover and feel riffje is. A Let the silent talk refrénje sem kér kenyeret. A Holy Curtain kapta meg a ballada szerepkört, ennek megfelelően dallamos és mézes.  Részünkről, kiknek lelke is fémből van, némi tolerancia szükségeltetik befogadásához. És így tovább lehetne sorolni a szerzeményeket, itt vannak mind a gépemen – a kiadó volt olyan kedves és megküldte nekünk az albumot.  Alapvetően nem a dalokkal van a baj. Hanem a tálalásukkal.

A lemezzel az a legnagyobb gond, hogy nem lehet megőrülni tőle. És ha rockzenéről beszélünk, akkor ez nagy probléma! Az AOR-szkeptikusok számára pedig az Outlier tipikusan az az album, amire lehet mutogatni, hogy ilyen szintetikus nyálat hallgasson a fene!

Ezt a „Kingdom Come” próbálkozást egyetlen egy rétegnek tudom őszinte szívvel ajánlani: akik most szeretnék kezdeni az ismerkedést a „zenekarral” – vagyis Lenny Wolf urasággal. Nemzedékem tagjai is tehetnek egy kísérletet, de az a tippem: csalódás lesz a vége!