Túl vagyok egy kurvajó kis punkzenekar stand-up comedyvel egybemixelt koncertjén, egy debreceni „déli” ska bulin, egy bukszányi „megkönnyebbülésen”, és egy mindezekből eredő családi perpatvaron. Ízig-vérig punk volt a mai koncert, mondhatjuk így is, és ez sajnos nem jelent feltétlen jót. Számomra biztos nem. Következzék keserédes beszámoló az egyébként remekelő NOFX bulijáról.
Már a 2-esen odafele tartva punkszakértettem egy kis random társasággal, kellemesen képben levők lesznek a kintiek is eztán, gondoltam… KOZMOSZéknak sajna csak a végét sikerült elcsípnem, abból kb. ennyire tudom megítélni: jól összetákolt, sodró, de azért rádióbarát punkzene, ritka csattanós szövegekkel, viszont borzasztóan egyszerű hangbeállítás, és búgó hangzás. A szokásos listaprobléma fogadott érkezéskor, de szintén szokásos sebességgel sikerült megoldani és mehettem be a… szakmai jeggyel. Fizetek a szórakoztatásotokért, tessenek megbecsülni!
"-Ti itt csak ne mulassatok, pöcsök, kemény munka folyik. Hef! Aggyá' má' egy kést!
- Ne légy már rosszmájú, Mike. Hát csak nem akarod a strandlacinkat, az ajándékunkat...
- NEM-E? (Pukk) Eeeehh!"
No de. Nagy szerencsémre épp akkorra sodródtam az akkor még elég laza 1. sorba, mikor El Hefe tapsolgatni/tapsoltatni kezdett minket, felrepült egy strandlabda is, amit a most hupikék sörényű Fat Mike, elkerülendő kollégája jókedvének sebes kialakulását, sebtiben meg is késelt. Secperc alatt beállt Eric Melvin (most lila fonatokkal, tudniillik, minden shown más színnel pörög) és Erik Sandin is (ma közel tarkopaszon), némi ökörködés után pedig váratlanul bele is húztak a fiúk élő lemezükre készült intrójukba, csak úgy félvállról, hangolás és fikázgatás közben, alatta még osztottak minket pár körig, mint a szaros pikk ászt, mire az épp magához térő közönség arcába nyomhatták a 3 akkord következő fokát - hirtelen, ha nem is váratlanul.
És ezzel a fejjel.
A szett baromi hosszú volt, úgy 25 dalt számoltam, és ráérősen is tolták, sűrűn cukkolva minket és egymást (és jókat röhögve azon, hogy mi ezen röhögünk – a jókedv kitermelte önmagát) – viszont nem tűnt soknak, nem csak az aránylag rövid számoknak, hanem az egymásra sorjázó dalok íve hiányának köszönhetően is; és ez sajnos megfosztott a lezártság érzésétől. Játszottak, amíg még jól esett, oszt’ csá! Ennyi, nem több. De azt viszont milyen jól. A NOFX nem pusztán egy jó punkzenekar: piszkosul jól összerakott punkzenét csinálnak, néha alternative rock, american folk, reagge/ska, indie elemekkel, hardcore vágtákkal, sőt: akár trombitával és prüntyögős szintivel megspékelve, a natúr 2/4-ekbe és totál lineáris számépítésekbe véletlen se ragadva bele – annyira színesek voltak a számok, és annyira kereplősek, sűrű tördelésűek, hogy az egyszerűség ellenségei is ráfröcskölhették tőlük dorcóikra a… sörüket. A 2,5 perc körüli nóták akár 4-5-nek is érződtek ezért, mégsem vesztettek semmit frissességükből. Régi és 1 perce haverok örömükben egymást szórták az égbe felváltva (de legalábbis próbálták). Le a tarajjal.
Sting is vihette volna ennyire. De Fat Mike csak 1 lehet.
A Murder the Governmentre bemozdultak a raszta komák, együtt énekeltük a refrént (nagyon betalálták a hazai közönséget ezzel a számmal), az Eat the Meekre háttálmásh világbékés seggriszálás és heveny mardzsószag lengte be a teret, a Junkies – a Drog az Rossz ellen(?)pólusaként mennydörgő Drugs Are Goodot is beekizett gospelkórusként biflázta vissza a hazai bakancsosztag. A Fuck the Kids + Linoleum kombó is akkora pogót generált, hogy cipők, táskák repültek a levegőbe… Azt nem említve, hogy vagy 50 tagot megszörföztettünk a fejünk fölött. A helyben improvizált (szúnyograjainkat ócsárló intermezzókkal szaggatott) bossanovás Budapest Dreams külön csemege volt. Mikor voltatok olyan bulin, ahol a zenekar csak nektek összebalfaszkodik egy nótát? Még ha a What the Herb / My Love-ból is. És még ha el is énekli, hogy "Budapest is not the best", mert kiderül, hogy Bukarest rosszabb, hát még Isztambul. Így is, úgy is, maxi respect. Tessék bevésni: ez komolyan megtörtént. Azért a Rancid-feldolgozás Radio is nagy hozsánnázásba fúlt, a Ronnie & Mags meg fejmagasságig lendülő bokák tengerébe. Ütött. Rúgott.
Így keresd a G-pontot. Izé, G-hangot.
Meg kell azért hagyni, bár a számok magasan verik a punk buta struktúráit, pláne a „majdnem 2 énekes” felállással, bizony nem mindig szóltak makulátlanul. Nekem erősen úgy tűnt, hogy a legények egyértelműen félre-félre nyúltak, 2-3 számonként minimum 1x (akár ismétlődő részben is)… és ezen azért egy ekkora legendánál meglepődtem. Viszont eme punkos igénytelenségért kárpótolt az a fesztelen, züllött lazaság, az a természetesség, amivel egymást és a rajongókat kezelik a színpadról: egy szótag sem megcsinált, egy mozzanat se póz, ezek (especiál: Mike) tényleg halál nyugodtan gázolnak bele bárki lelkivilágába, mi meg még élvezzük is…
"OTT verik a VIP-s köcsögök! - HOOOOL?!"
A szórakoztatásunk ugyanis nem merült ki a prímán megírt és hévvel játszott fuck-the-world himnuszokban; El Hefe és Mike olyan standupot nyomott nekünk széttördelve végig a koncert alatt, hogy abból a Retekklub üdvöskéi is leckét vehetnének! Kezdtük azzal, hogy a műsor elején megkértek:, ha lelkesek vagyunk, mossunk be a mellettünk állónak! Aztán arra, hogy most nyaljuk meg őt. Ezek után nyugodtan konstatálták, hogy mi, magyarok, ritka beteg népek vagyunk, hogy itt ütlegeljük meg nyaljukfaljuk az ismeretleneket… Rájöttek arra is, hogy a mi nemzetünk nagyon kanos, könyörgök, a NEVÜNK azt jelenti, Kanos Geri (Hung Gary) – na ezen jót röhögtek ők is, persze világosan érződött, hogy az égvilágon semmi meggyőződéses inzultálás nincs ebben… De beszóltak a VIP teraszon ülőknek is, hogy ugye, ők a jobbak, ők a gazdagabbak, hogy ott vetik a valagukat, miközben a színpad előtt MUNKA van és mocsok? Szerintük biztosan azér’ jó ott ülni a cuki kis plexiasztalkáknál, mert közben diszkréten kiverhetik egymásnak. Ne, ne is foglalkozzanak velük, nem néznek majd akkor oda, meg egyébként is hagyják a rohadt díszleteket, nyugodtan bukjanak már a kukikra rá! (Ekkor már fuldokoltam a röhögéstől, a „munkásrockerség” pedig hangos elismerését fejezte ki; ilyen nyílt és nyíltan mókás beszólást még én se hallottam soha élő showban.) Azért égtek itt a pólólengetők, szám előtt tapsolók (épp komámat szúrta ki Mike: „Hé, haver, te meg mit kalimpálsz?! Még el se kezdtük azt a kurva számot! Előbb várd má’ meg, mi jön!”), nyakban csajt hordozók is („Kapd már le a nődet, ember, más nem lát tőle! Meg egyébként is, tök kényelmetlen lehet ám. Jobb esetben a tarkód szaga olyan lesz, mire végzünk, mint a tonhalkonzerv, rosszabban meg, hááát… mondjuk véééres.” – „Fúj Mike, baszd meg, ennyire ocsmány már ne legyél…” – „Pedig ez van srácok, rondák vagyunk és perverzek. De hé! Szórjátok meg a srácokat pár tamponnal, elő ne fordulhasson ilyen! Csak hoz valaki tampont a koncertre?! Na, hát dobáljátok feléjük, hátha elkél! Ne, ne felénk, mi már olyan kőgazdagok vagyunk, hogy ott vérzünk már, ahol csak akarunk.”)... Na, ilyen kis eszmefuttatások majd' minden dal előtt. A felétől már meg se tudtam jegyezni.
Jaa, jaa, kezeket a magasbaaa!
A pukkasztásra/közéleti aktualitásra a szinti előterét takaró szivárványzászló, és a kézzel írt felirattal ékes, gay pride szivárványszínű szívecske tette fel a végpontot. Mikor megkérdeztek minket, van-e itt nemzeti zászlónk (néztem is, hogyhogy valaki nem hozott?), felvetették, lehetne akár a szivárványos is, hisz úgyis annyi népből tevődünk össze. Különös ilyen egyértelműséggel hallani a szolidaritás szép példázatát, pláne egy ilyen korban és országban, egy kaliforniai, dagi, perverz, lassan vénülni kezdő punkcsapattól. Egy szó mint száz: emlékezetes, élettől lüktető, sefüle-sefarka-senyugta, szórakoztató HEPAJ volt. És profi. 72 k*rvaélet, hogy megyek a következőre is. A minden egyes rudat örömükben meglovagoló, sört lélegző és dekoltázstömető szintre lelelkesült csajok (és nők és macák és lánykák) csak az extrák voltak. Puszi jár minden elhagyott bizsu kikurkászásárért, valszeg következő bulira hozok periszkópos feszítővasat a járólapokhoz, a puszi azért mégiscsak puszi, kérem.
Csináld, mintha fájna!
Levezetésnek az arénában (lö tombolda) várt a debreceni Skafunderz egy kis skazó-rázó indiántáncra, alkoholistákról anekdotázó, kedvesen keddi kocsmahangulatú, déli/latin-zenei elemekkel tűzdelt skarockjukkal. Nagy móka volt, látszott az élvezet minden mozdulatukon, látszott az érettség is az egész formáción, bár én hiányoltam az egykor híres narancs fellépőruhákat. A végén nők és néha faszik is emelkedtek a levegőbe, van, ki más nyakában, van, ki a biztonságiak fonákjától, mert már nagyon balhézott és be akart mászni…
...És valamikor ekkor lophatták el a bezipzárazott, becsatolt oldaltáskámból a tárcámat.
Kb. idáig volt valódi élmény számomra az éj, innen átment nyomozós thrillerbe.
Legalább a többiek ünnepeltek hajnalig...
A szekusok elég tanácstalanok voltak, átkutatni nem kezdtek senkit (bár hogy értelme lett-e volna, azon én is elgondolkodtam), végre elirányítottak a töksötétben meghúzódó csomagmegőrzőhöz, hogy ott infózzak a csajjal, ha meglesz. Cicavirág úgy lógott ki onnan, mint Vasas ultra a cigánylagziról, ráadásul, mikor megkértem, hogy ha behozzák a tárcámat netán, csörgessen meg, itt a számom, megkaptam, hogy jöjjek majd holnap 5-kor, ne már az ő kártyájáról menjen a pénz… Igen, ezt most jól olvastátok. Lefagytam egy pillanatra. Erre csak azt tudtam mondani, hogy aha, jóköszcsá, mielőtt mást is mondtam volna. A Park, gondolom, nem tehet arról, ha egy alkalmazottja tirpák, de az ilyen fokút én minimum húgyban ázott tornacipőfűzővel korbácsolással és kényszer-illemtanfolyammal büntetném, főleg ha így válsághelyzetben jön ki belőle a skót.
Végül úgy döntöttem, sérelmeim ellenére nem fikázom szét a helyet, se nem vonok le pontot az értékelésnél (első ilyen rossz alkalomra tekintettel, meg hát na, a koncert az mégis csak koncert volt, és OLYAN, hogy csak na), inkább beugrottam villamosos komáim taxijába. Kalandosan kavarodtam az Oktogonig iratok és pénz nélkül, ismeretlenül Pesten… de összehoztuk csak-csak. Az ebben nyújtott segítségért ezúton is köszönet és hála jár a pesti éjem hőseinek: Gelencsér Dávidnak, Forgács Péternek, Dudás Andrisnak, Gergely Károlynak.
Tökkkélettess.
...Így sikerült a WC-ben kefélésen és zöldet hányáson túl megtapasztalni a punkság több dimenzióját egyetlen éjszaka alatt: pogótól a lejmolásig, „belógástól” fejmosásig. Az értékeimre meg talán ráhímeztetem az este szellemében, hogy LEAVE IT ALONE!
~
firkálta: Nemes Márk
fotómájer: Réti Zsolt
2013-08-16,24
U.I.: A tárcámat megtalálták a Parkosok kirámolva, de az iratok a belsejébe tömve.
Legközelebb lánc és lakat lesz még ezen is. :)
