Roger Waters 2 évvel ezelőtt már járt nálunk, igaz akkor éppen Arénákban turnézott a Fallal. E korszakos alkotás, a hozzá tartozó egészen lenyűgöző körítéssel méltán érdemli ki a világ legnagyobb stadion produkciója jelzőt. Ráadásul, ha csak Mr. Waters nem gondolja meg magát (ugye tudjuk a pénz nagy úr, de itt hátha nem), akkor ezt a produkciót most utoljára lehet megnézni ezen a turnén.
Itt aztán minden milliméterre van a helyén a hangfalaktól, a pirotechnikai eszközökön, a zenészekig mindenki. A surround hangzás miatt a szokásos 2 helyett 6 különböző hangfal-állás van, hogy aztán senki ne mondhassa, hogy itt rosszul szólt valami. Kérdés persze, hogy az egész előadás színházi, cirkuszi jellege, mennyire megy a mű rovására vagy éppen mennyire erősíti azt.
Továbbá előzetesen arról is olvasni lehetett, hogy a minden helyszínen az adott csillagálláshoz illesztik a koncert kezdetét, ez gyakorlatilag annyit jelent, hogy akkor kezdünk, amikor besötétedik. Arra viszont nem tudom, hogy számoltak-e, hogy mi van ha eső hullik. Ez történt ugyanis, a kezdés előtt jó egy órával úgy nézett ki, mindenki szép záporesőben üli végig az előadást. Végül is aztán varázsütésre a kezdésre elállt az eső, hogy ne tudja elrontani a koncertet.
Már ha lehet egyáltalán ezt koncertnek nevezni. Inkább egy egész estét gigantikus show, ami minden érzékszervére hatással volt a nézőnek. Amikor a helyszínre érkeztem, a látvány már akkor megdöbbentő volt üres állapotában. A habszivacsból épített fal a stadion teljes hosszában nyúlt végig, ez nagyjából 150 méter környékét jelenti, és körülbelül 15 méter magasan tornyosult. A fal mögött egy nagyjából 30 méter magasra épített színpad. A küzdőtér végén pedig egy falusi kultúrház méretének megfelelő építmény, ahonnan a falra vetítést rendezték. Az egyik reflektorállványra egy repülőgép volt felfeszítve egy drótpályára, az várható volt, hogy az onnan majd lejön.
Azonban ez a döbbenet sehol nem volt ahhoz, amikor a műsor elkezdődött, pontban nyolc órakor. Tűzijátékkal és hangrobbanással indul az este, amikor az In The Flesh? megszólalt. Az első etap végéig, ami nagyjából az Another Brick In The Wall Pt. II-ig tartott, nagyjából az államat szedtem össze a stadion beton padlójáról. Minden nótára külön kihegyezett milliméter pontosan elhelyezett animáció az stadionszéles falra, tűélesen. A kivetítésre persze szükség volt, hiszen alig lehetett látni valami Roger Waters-ből (a zenekar többi részéből meg pláne szinte semmit), de az, hogy konkrétan élőben rendezték és vágták a filmet, ami kivetítésre került, az elképesztő volt. Hol egy mozifilmet, hol animációt, hol egy vírusvideót, hol csak fényképeket "tettek ki" a falra, de mindennek tökéletesen ott és akkor volt ott a helye. A Thin Ice végén a fent említett repülőgépnek a fal mögé vágódva kellett felrobbanni, de egyedül itt volt talán egy 1-2 másodperces időzítési baki és előbb hallatszott a robbanás a hangfalakból, minthogy odaért volt a gép, de ennél több baki tényleg nem történt a koncerten. The Happiest Days of Our Lives alatt megjelent a gyermekkori tanár groteszk és torz figurája egy húszméteres felfújt lufiember képében, és így gördültünk át a lemez egyik legismertebb dalához, a Another Brick In The Wall Pt. II eposzig. A gyermekkórus hangját az SOS Gyermekfalu Magyarországi Alapítványának 15 pártfogoltja adta, akik Roger Waters-szel együtt és zenekarával énekelték a mindenki által ismert klasszikust.
Közben a falba újabb téglák kerültek.
A Mother előtt néhány magyar mondattal is megpróbálkozott Waters. Köszönetet mondott és az igazságosságra hívta fel a figyelmet, mindezt erősen tört magyarsággal, de jópofa volt - bele is izzadt rendesen. Ez után egy szál akusztikus gitárral állva játszotta el a dalt, természetesen a látványos vetítések mellett. A Goodbye Blue Sky animációja az eredeti Fal filmben látott animáció továbbgondolása. Ott ugye a bombákat dobáló repülőgépek változtak keresztekké az égen, ezzel szimbolizálva, hogy halált hoznak a bombázó gépek. Itt egyet csavartak a témán és a bombák helyett keresztek hulltak alá, majd sarló-kalapácsos, félholdas és dávidcsillagos jelképek. Egyike volt ez Waters rengeteg politikai, társadalmi nézetét közvetítő animációja közül, ami az este folyamán megjelent a falon. De szerencsére ügyesen balanszírozott a terrorizmus és a terrorizmus elleni harc igazságtalanságait bemutató képsorokkal, nem volt érezhető, hogy csak az egyik, vagy a másik oldalt támadja, mindenhol az emberi élet volt a főszerepben.
Közben a falba újabb téglák kerültek.
Ez után, ahogyan a lemez, kezdett felpörögni a koncert tempója, amíg a történetbeli Pink elméje teljesen megroggyan és fal tovább épül. Az Empty Spaces, a Young Lust és a One Of My Turn alatt már nem tudtam eldönteni, hogy filmet nézek egy órási vásznon, vagy koncerten ülök, annyira komplex volt a mutatvány. A Goodby Cruel World alatt végleg bezárták a falat, a dal néhány sorát Waters egyetlen téglányi nyitva hagyott lyukon át énekelte el.
Ez után húszperces szünet következett, ami azért szerintem kicsit megfogta a koncert hangulatát. A második félidő a Hey You-val indult, amit teljes mértékben a bezárt fal mögül szólt. Vera, Bring the Boys Back Home dalok alatt azért kezdett újra felrázni a hangulatot, de ebben nagy szerepe volt a háborús képekkel operáló videóknak is. Így érkeztünk meg a lemez legnagyszerűbb dalához, a Comfortably Numb-hoz, ami ugyan nem az este csúcspontja volt, de ez tetszett a legjobban. A Gilmour-féle gitárszóló pontosan és vegytisztán úgy szólt, mint a lemezen, ez azonban nem vett el az dal élvezeti értékéből. A dal végén a Falat megbontó animáció szenzációs volt, ahogyan Waters ráütött a valódi falra.
Az In The Flesh alatt aztán tovább emelték a tétet, a hatalmas felfújható vaddisznó is megjelent az égen és lassan beúszott a közönség fölé. Ez egészen a The Trial végéig ott is maradt, amikor is a Fal leomlása után ezt is leengedték és a közönség nagy ováció közepette leeresztette és összegyűrte a giga-malacot.
Az este csúcspontja természetesen a Fal ledöntése volt, ami ténylegesen fizikailag is megtörtént: a nagy gonddal épített habszivacs fal közepe a The Trial végére bedőlt nagy robajjal és hatalmas tapsvihar kíséretével. Ezek romjain dzsemmelték el az este és egyben az album zárótételét az Outside The Wall-t közösen, egymás mellett állva a zenészek.
Egyetlen hiányérzetem a koncerttel kapcsolatban, hogy ezt a nagyszerű élményt nem sikerült megosztanom valakivel, hiszen egyedül érkeztem. Nagyjából egy éve kezdtem tervezgetni, hogy megnézem az előadást, de apósomat (akinek a Pink Floyd mániát köszönhetem) nem sikerült rávenni: számára a Gilmour-féle felállás az egyetlen. Így én is letettem róla, de köszönhetően a LiveNation-nek ezt a ziccert nem tudtam kihagyni és hogy mennyire jól tettem!
Két órán át folyamatos libabőr és agyba égett képek, melyeket nem lehet elfelejteni! Ha valóban ez az utolsó körút a Fallal, akkor pedig pláne megérte. A zseniális fotókat ismét Réti Zsolt-nak köszönhetjük.
TOVÁBBI FOTÓK ITT.
