Örök vitatéma, vajon létezik-e a zene minőségének valami objektív, viszonylag egzakt mérési lehetősége. Örömmel jelentem: megoldottam a problémát. Ezen a hétfőn bolondokháza volt a munkahelyemen, biológiai órám is még a nyári időszámításra volt beállva: a szabadtéri bulik tíz órás csendrendeletéhez szoktatták az elmúlt hónapok. Itt a második zenekar – nem teszem eléjük a „fő” szócskát, hiszen két egyenrangú produkció estéje volt a szeptember 9-ei, ráadásul az első együttes kapott több játékidőt – 23 óra után indította programját. Úgy véltem, ha ebben az elnyűtt állapotomban a Nightquest és a Soul Mirror képesek engem ébren tartani, akkor a színvonallal egészen biztos, hogy semmi gond!
Mindenesetre a poros szabadtéri szezon után, amikor az ember ki van szolgáltatva az időjárás és a csendrendelet kényének-kedvének, számomra egy összességében örömtelibb, „fedettpályás” időszak kezdetét jelentette ez a szimfonikus metal éjszaka. Színhely pedig a White Fül volt, a Vásárhelyi kollégium rockkocsmája. Puritán egyszerűség, ugyanakkor a rock pubokban megszokottnál nagyobb, magasabb színpad jellemzi a helyet. Hangulatilag olyan, mintha az A38-as hajó és a Crazy Mama édesgyermeke volna. (Kérem, hogy vizuálisan senki ne képzelje maga elé a jelenetet!) A személyzet képviselői – ruhatárosok, pultosok – elragadóan kedvesek.
Hosszú beállás Nightquestéknél – ez tapasztalataim szerint nem sok jót jelent, valahogy a hangminőség általában fordítottan arányos a ráfordított idővel. Ez most a kivétel, csupán Szarvas Tünde hangja áradhatna nagyobb erővel. A kisgyermek is tudja, hogy nem egyszerű feladat Tarját megidézni, megérdemelné a maximális támogatást. Először mintha feszélyezett is volna a hölgy, fokozatosan oldódik. Ahogy megy előre a program, egyre többet „hülyül” férfipartnerével, aki - nem úgy, mint a Nagy Tesóéknál a basszus-gitáros énekes Marco – itt tehermentesítve vagyon. A programindító Planet Hell után máris koncerthangulat – és végre telt ház, ha nem is hodálynyi helyen, de olyan magyar előadók estjén, akik nem a Tankcsapda! Még szó nincs búcsúzásról, másodiknak mégis bekúszik a Bye, Bye Beautiful. Azután választ kap kérdésére, akit előzetesen az feszített, játszanak-e Nightquesték az Anett Olsen-korszakból - jön a Storytime. A Nightwish időrendi sorrendben második énekesnőjét a továbbiak folyamán nyugállományba helyezik (ők is). Mondjuk én még el tudtam volna viselni egy I wan’t my tears back-et, de hát nem volt olyan setlist a világtörténelem folyamán, mely ne támasztott volna apróbb hiányérzeteket a hallgatóságban.
Bless The Child, Dark Chest of Wonders, Dead to the World. A közönség-kedvencek váratnak magukra, ahogy a desszert a vasárnapi ebéd végén. Azért bevágódik egy Ever Dream, majd üde színfoltként az a bizonyos, Nightwish által feldolgozott részlet az Operaház fantomjából. Majd érkezik Wishmaster – Nemo – Over the Hills hármasbefutó. Utóbbinál – nagyon korrektül – egy kis emlékezés Gary Moore-ra. Szükség is van rá, mert tapasztalatom szerint a miénk után vonuló nemzedék echte Nightwish-nótának véli e szerzeményt. Már csupán a Wish I had an Angel pörgősebb tétele és legutoljára – mert van visszataps – az End of all Hope köszön be.
A Nightquest műsora – különösen a vége – kellőképpen felráz ahhoz, hogy túléljem az átszerelési szünetet. Amikor a Soul Mirror olvasatában felcsendül a Bonanza Banzai 1984-e, meg vagyok győződve: még a beállásnál tartunk. Ráébredek: ez éppúgy a program része, mint majd a ráadás Enjoy the Silence lesz. Így metál-formában egész jól mutatnak. De azért nem baj, hogy az előadás közben eső része egészen más hangulatú. „Egy sima, egy fordított”, vagyis egy saját, egy „idegen” szerzemény. A zenekar Szabadságvágy címre hallgató EP-jéről hallik a Fegyvert küld az Ég, a Lásson újra szemem, Bánatvirág, Sebzett angyal, Így ér véget plusz újdonságképpen a Nem hagyom. Ezt a két énekessel felálló Soul Mirror hímnemű dalnoka egymaga tálalja elénk.
Bár hölgyé lenne az elsőbbség, de ha már Götz Attila előbb került szóba, most róla egy-két mondat. Nem kifejezetten az a csapzottabb-féle előadó, lám, most is úgy öltözött, mint aki színházba tart éppen. Ez vele gyakorta meg is történik, hiszen fő hivatása a színészet. A szakmája során elsajátítottakat ügyesen csempészi bele előadásába: játszik, párbeszédet folytat, monologizál – teszi ezt persze az ország egyik legjobb énekhangjának birtokában.
Kálmán Katát sok éve hallottam utoljára énekelni, de ezen az estén bebizonyosodott, emlékeim nem hazudnak: a lány (rock)színpadra született. Valószínűleg zenekarbeli társai is így vélik, mert láthatólag (vagyis hallhatólag) több szerep jut neki, mint elődjének.
A két tehermentesített énekessel való felállásnak, a szólók és duettek variálásának köszönhetően az előadás állandó mozgásban, vibrálásban van. Sőt, Attila a Nightquest-es Jósa Tamással is nyomat egy kettőst, melynek alapját az Avantasia Lost in Spaceje szolgáltatja.
A műsor végén Kata énekesnő kikéri véleményemet. Ez lelket melengető, de éppen ezért izzasztó kérdés is. Persze, jogos is (volna mindenkitől), hiszen amit egy adott néző (mert nem vagyok több) vél, ugyanazt általában sokan gondolják még. Aznapra adatott erőm végstádiumában csupán egyetlen megjegyzésre futja: „metallicásabbak (magyarul sodróbbak, keményebbek) voltatok, mint az EP-n”. És akkor még én panaszkodom, amikor ott van Gőcze Máté gitáros közös nevezőként, aki mindkét bulit óriási kedvvel tolta!
A Soul Mirrornak - tizenegy utáni kezdése dacára – a közönség felét sikerült ott tartania. Jó arány, főleg, ha tudjuk: sokan az Over the Hillset jöttek hallgatni, talán még többeknek meg rémlátomásként lebegett lelki szemei előtt a keddi munka, vagy sulinap. Viszont azok számára, akik mégiscsak kitartottak, úgy ért véget a nap, hogy joggal érezhették: az esten való részvétel még a másnapi koffein-túladagolásos, de mégis bóbiskolós, munkakedvet és kreativitást nélkülöző állapot (lélek) tükrében is megérte.
A Fotók az együttesek facebook oldalról származnak és ne a helyszínen készültek.
