Szokták tőlem kérdezni, miért nem járok a töménytelen mennyiségű koncert helyett football-meccsre, az sokkal izgalmasabb. Így csupán egy gondosan bepróbált műsor lezajlásának lehetek tanúja, mi ebben az érdekfeszítő? Nos, ezen a pénteken már 10 órával a program megkezdése előtt erőteljes impulzusként ért a hír, hogy a lakhelyemtől 10 percre elterülő SOTE Klub helyett az óbudai Kék Lyukban tartják a bulit „elháríthatatlan technikai akadályok miatt”.
Sok-sok rockkoncert ide vagy oda, egyik helyszínen sem jártam még – engem érdeklő zenekarok, úgy látszik, ritkán látogatják e helyeket. Jártam viszont a Vadvirág Táncház pincéjében a Kerepesi úton, meg Rocktogonban (helyszínt had ne írjak…) – ezt csak azért említem, mert e két szórakozóhely képei ugrottak be a Blue Hellbe („Kék lyukba”) érkezvén. És, ugye, említett intézményekbe általában tribute zenekarok avagy haverok nem túl széles körben ismert zenekarai miatt jártam. Talán nem csoda, hogy majdnem visszamentem a beléptető helyre meggyőződni róla, biztos jó helyen járok-e, de azután megállapodtam magammal, hogy még csütörtök éjjel van és éppen a másnapi Masterplan fellépésről fantáziálok szürrealista álmot. (a kép nem a helyszínen készült és az együttes FB oldaláról származik)
A korrekt kis rockkocsmában éppen a hazánk fiai plusz egy lány, az Ideas végezték hosszasan beállásukat. Ahogy azt Murphy úr már oly sokszor megmondta, a hosszú rákészülésnek soványka hangzás a vége; most éppen az énekből és a szintiből alig hallottam valamit. Szerintem a gótikus metal műfaj átlagos munkásai közé tartoznak Ideasék. A zene tömény és stílushoz illő, az énekhanggal sincs bajom, csak azok a dalok hiányoztak a műsorból, amelyektől – akár első hallásra is – hátast dob az ember. Nem lehetett életük nagy esélye 30 ember előtt nyomulni (melynek fele a büfé környékén ténfergett), a mi szempontunkból pedig feleslegesnek tűnt az amúgy is túl sok három vendégbanda elé biggyeszteni őket.
A „sógorországi” Siren’s Cry produkciója közepette megfogalmaztam, mi egy magyarországi és egy tőlünk nyugatabbra székelő rockzenekar közti különbség. Nem a minőség, hanem az önbizalom. Kun Anita kissé sutácska konferansz-szövegeivel száznyolcvan fokos ellentétben állt az osztrák fronthölgy állandó „közönség-zaklatása”, mely „parancsokat” önkéntelenül is teljesítette az ember, akkora elánnal lettek kimondva. Lerítt az egyébként külcsínben lakótelepi galerit idéző gárdáról, hogy nagyon hisznek (behatárolhatatlan) zenéjükben, önmagukban, egymásban.
A Sebastien fél órája alatt valamifajta „nóta tv feeling” lett rajtam úrrá. Mintha valami ilyenfajta hangzást vegyítettek volna egy kis metallal. A nézőszám alig akart hízni; az előbandák egymásnak biztosítottak lelkes közönséget.
Focisoknak üzenem ismét: egy metalzenekarokkal töltött görbe este is hozhat meglepetéseket. Számomra már most az év felfedezését jelentette a görög-német Mystic Prophecy muzsikája. A Vicious Rumorshoz vagy éppen a korai Judashoz tudnám hasonlítani őket, de az elsöprő energiára, mellyel fejen b.sztak minket, nem létezik leírás! Az észidészisen egyszerű, de hihetetlenül ütős refrének sok alkalmat biztosítottak közönségénekeltetésre. Egyik dalnál pl ketté lettünk osztva, nekünk kellett a „we kill”, a másik oldalnak a „you die” „sort” énekelni. Valószínűleg Bikicsunáj úrék is jelen voltak a nézők soraiban, mert a vöröscsillagos cowboy tökfedőnek és sokdioptriás szemüvegének köszönhetően egyedülálló fazonú énekes a „you die” rész bepróbálása alatt kétségbeesve magyarázta: „not Hyundai”.
A „prófétálok” úgy megdolgoztattak minket, no meg az idő is túlhaladta a 22 órát, hogy szükségem adódott egy erős feketére (mármint kávéra). Sorban állás közben ért a Masterplan intro. Ez sajnos nem azt jelentette, hogy annyira sokan szorongtunk a pincében. Sőt, sikerült az a bravúr, hogy fel sem töltöttük ezt a miniatűr nézőteret! Pár százan lehettünk. A Helloween utódzenekar – újra foci – vert helyzetből indított: előttük egy kutya jó, lendületes vendégötös hevítette a népet, és még a különös, gyanítom: általuk sosem látogatott típusú hely adottságaival is kellett valamit kezdeniük. Egyenlőre azonban én magam nem tudtam ezzel mit kezdeni, hátul megállva a nyitószám „ősi” Enlighten me alatt 183 centi magasban lengedező burám segítségével is csupán a muzsikusok feje tetejét szemlélhettem. Zsurnalista vagyok, vagy mifene – előrenyomultam a hetedik sorig, ahol már a hangszerek is látszottak, viszont brutál élesben kaptam a hangot. Lehetett volna akár vicces a látvány, hogy többen is befogott fülekkel énekelték a zenekarral együtt a nótákat, de nem az volt. Előre mentem a második sorig, ahol legalább a bizonyos hangfalágyuk nem rám irányultak. Itt viszont már csodában lehetett részem.
Rick Altzi (új) énekes és társai cseppet sem érezhették degradálónak a helyzetet. Zenéből, életkorból fakadóan mackósabban nyomultak, mint a Mystic Prophecy, de azért nagyon odatették magukat, cseppet sem spóroltak. Axel Mackenrottnak, ha éppen nem akadt dolga a billentyűknél, a többiekbe „kötött bele”, például belepengetett a volt Strato’s majd Symphoniás Jari Kainulainen basszusgitárjába, vagy az isteni Roland Grapow húrjaiba. Mint Helloween fan, cinikusan megállapíthattam volna végigtekintve a helyen s nézőszámon, hogy na ez a „mesteri terv” sem vált be, de nem lett volna igazam: ez az egész nem erről szólt, hanem a zene élvezetének és a zenélésnek öröméről. „Halkan írom”, hogyha már a német speed metal alapvetésnek két tagja is a MP alapítói közt található (itt is most csupán Grapow volt jelen), akár egy-két e korszakbeli (mondjuk Dark Ride-os) Helloween-nótát is be lehetett volna puzzlézni a műsorba. Mindegy, ez enélkül is jó előadás volt!
Az első három sor ötven emberének „Masterplan-Masterplan” kórusát olyan hálával fogadták a srácok, mintha egy teljes Wembley éltette volna őket! Rick pedig orrunkra kötötte, hogy Balatonfüreden nyaralt valamikor. Ha már az új bárdnál tarunk: péntek este nem jött át annak a vádnak igazsága, miszerint az előd Jorn Lande és az ő hangterjedelme között univerzumnyi különbség van. Pedig a műsor javarészt „ősi” dalokból lett összeollózva, a legutóbbi (énekes-váltásos) Novum Initium lemezről mindössze három tétel került elő: a Betrayal, a Black Night of Magic illetve a közönség-kedvenc Keep your Dream Alive. Az album másik slágerét, a Game-et különös módon kihagyták.
Lande befelé forduló, elvarázsolt előadásmódjával ellentétben Rick improvizatívabbnak, helyhez-közönséghez egyaránt alkalmazkodóbbnak tűnt. (Még a „színpadot” a közönség soraitól elválasztó olajoshordókon is dobolgatott kicsit.) Na, ez az, amiben oltári nagyot tévednek a Megaizék meg mindenfajta tehetségkutatók létrehozói: a pop-rock műfajban nem maga a képesség, hanem annak feltálalása, ami számít.
Grapow mester is óriási vigyorral arcán pózolt, többünkkel többször is kezet fogott vagy „csupán” lepacsizott velünk. Nem szoktam az olyan bulikon, ahová delegáltként érkezem „ereklyéket” gyűjteni, mert tisztában vagyok vele, hogy sokan a kaján is spórolnak, hogy egy-két koncertre per év eljussanak, de Roland bácsi pengetőjéért valahogy reflexszerűen nyúltam, és (nem tudom, hogy csináltam) éppen két ujjam közé esett be, úgyhogy elnézést a körülöttem állóktól!
Visszatérve a műsorra: ez valamifajta „fordított lemezbemutatóként” működött, tekintve hogy az első (a zenekar nevét viselő) korongról nyomatták a legtöbb dalt: az említett nyitány után mindjárt megtudtuk, hogy a „lélek sosem hal meg” (Spirit never die), csak elég (Soulburn), majd a kristály éjszakán (Cristal Night) jöttek a Hősök (Heroes). Utoljára érkezett a Kind Hearted Light, végül a ráadás a Crawling from Hell negyedórás, énekeltetős változatát hozta meg. A Novum…t nem számítva utolsó lemezről, a Time to be Kingről is csupán a címadó képviseltette magát. Meg persze – el ne felejtsem – ott volt (nagyon ott volt) a második lemez sírva vígadó slágere, a Back for my life. Meg még sok minden, amit kifelejtettem.
Ha focival kezdtem, had zárjak hasonlóképpen: vert helyzetből is képes volt nyerni a Masterplan csapata!
