Egyfős jukebox, minikaraván, egy két lábon járó kompakt darab garázs rock’n’roll a nemrég Budapestre és Pécsre is ellátogatott Jérémie Malisz, ismertebb nevén az egyfős bandák reneszánszát elindító KING AUTOMATIC, a Voodoo Rythm kiadó húzóneve.
A lakonikus frank bugyinedvesítő a legendás pécsi Kino Sessions programsorozatot is feltámasztó koncertje és 3 pihenőcigi után engedett be
szűkös-füstös világába egy félsötét sarokban…
NM: Bon soir, Monsieur King! Megtisztelő, hogy szánsz ránk, magyar rock’n’rollerekre idődből és gondolataidból, először is köszönjük olvasóink nevében is!
KA: Részemről a megtiszteltetés.
NM: Ugyan King Automaticként már fogalom vagy a nemzetközi garázs-undergroundban, de a „tisztes” neved Jérémie Malisz. Nem hangzik franciának… Mik a gyökereid?
KA: A családom ukrán… Nagypapám nem lelt munkát a 40’s években, és éhínség is tizedelte a vidéket, a nagymamámat meg deportálásra ítélték, úgyhogy eldöntötték, itt az ideje jó messze menni onnan… Így telepedtek le először Északkelet-Franciaországban. Azóta se bánta meg senki a családban. Egyébként két napja jöttem meg a „haza” látogatásból… fura volt, de sokban hasonlított a ti országotokra.
Készül a jungle-loop...
NM: Honnan az „új” neved? Miért lettél King, és miért Automatic?
KA: (somolyog) Egyszerűen legóztam… Elvis Presley után jött a King, a Kraftwerk után az Automatic… csak összerántottam a két nagy kedvencem nevét és tevékenységi körét. Ha már királyként trónolok a hangszerpark közepén is, és a loopok, fix ütemek is zajonganak a zenémben…
NM: Ami, a te szavaiddal megfogalmazva, milyen is?
KA: Pfhúú, ez nehéz. Sőt, lehetetlen, de minek is megválaszolni. Rengeteg, rengeteg zenét hallgatok, és nem vagyok az a fazon, aki csak 1-re száll rá. Ha már zenélsz, játszd csak, amit akarsz! Rockból soulba, aztán reaggebe átmenni nem olyan nehéz másodpercek alatt, már akkor, ha senki sem áll mögötted, és mondja, hogy „hé, te ilyet nem csinálhatsz, nem illik bele a bandába!”… Meg egyébként is, szeretem pl. a rockabillyt, de olyan korlátozó már megcsinált zenét játszani. Azt kéne mondd, „mi egy rockabilly zenekar vagyunk, akkor rockabillyt játszunk, és nézzünk ki csakis úgy!” Értem én, autentikus lesz, az biztos, csak hol van benne a szabadság?
NM: És a francia dalkincs? Felsejlik néha az is a vad keverékből…
KA: Talán dallamok terén néhol, de nyelvben nem, és nem is tervezem, hogy lesz. Egyetlen francia saját dalom van, még azt se erőltetem nagyon, de tudod, milyen pokoli nehéz franciául írni? Hát még elénekelni? Ugyan! A franciák nem tudnak rock’n’rollt énekelni. Ha megkérsz egyet, és megkísérli, kész röhej lesz a vége.
...Azért van olyan is, akinek megy.
NM: De ha már énekelsz, mellette gitározol, pedálozol, odanyúlsz az orgonához meg az effektekhez… közben van módod kapcsolatot tartani a közönséggel?
KA: Nincs. Nem tartok kapcsolatot velük show közben. Amit csinálok, az elég. Nézd meg ezt a szép mai napot: tökéletes volt a közönség, tökéletes volt a buli. A mozgásuk, az örömük nekem elég visszajelzés, eljut hozzám. Minek fecsegni? Nincs okom rá, és ők se keresnek indokot, csak hogy legyen mire egy nagyot táncolni. Hát, megkapják.
NM: Ha így meg is kell osztanod a figyelmed élőben, a turné során se lehet egyszerű. Vannak segítőid, mikor utazol, vagy ezt is teljesen magadnak, egyedül intézed?
KA: Mondhatjuk, hogy megvannak az én jó öreg segítőim. Minden régióban a fix booking ügynök, páran velem is utaznak országhatárokon belül, meg itt vannak nekem Jehan (Pnaumero, a Psycho Mutants gitárosa, harmonikása, pécsi programszervező) és a Voodoo Rythm. Turnélegénységem nincs, de a koncerthelyszíneken mindenben segítenek, amire feltétlenül szükségem van. Na meg, eleve olyanokra nem megyek, ahol ne tennék…
NM: Honnan jött annak az ötlete, hogy minden posztot betöltesz a bandádban?
KA: Az előző zenekaromban rendszerint gitároztam, aztán vokáloztam is, végül egyre többször ültem be dobolni…
NM: Nem nehezményezték a kollégák?
KA: A legkevésbé sem… csak hülyén néztek rám, hogy mit akarok én ennyi mindennel, úgyse lehet egyszerre. Hah. Hát, megnézhetnek ma! Viszont szerettem is egyedül játszani, kellett a zavartalanság az ötleteim kibontásához. Sosem volt problémám az egyedülléttel.
Persze. Mert bugi van a kezében.
NM: Kapsz is belőle eleget… Rengeteget turnézol, a szoros értelemben vett otthonoddal jó, ha köszönőviszonyban vagy, ráadásul állandó társaság nélkül… Nem fog el néha a magány?
KA: Tudod, mindig is szerettem a magam dolgát tenni, a magam módján. Ilyenkor robottá változok, mechanikussá, de ez egyáltalán nem rossz, eltűnnek a zavaró tényezők. Megvan az egésznek a maga vadregényessége. Mindig van hová menni… van hová továbbmenni. 2 nap múlva pl. Bob Log III. játszik Budapesten, halálbiztos nem hagyom ki!
Effektmágia: mesterfok.
NM: Látom, nagy örömmel poharazol a magyar pálinkából. Nálatok is van hasonló?
KA: Naná, Lorraine-i vagyok, ott a Mirabelle (miniszilva-pálinka) legalább annyira alapvető a mindennapokban, mint… mint nálatok a pálinka. Nem is vágott ez az előző kör a földhöz csúnyán, de mi tagadás, nem semmi cuccotok van.
NM: Milyen sűrűn van alkalmad valóban „otthon” lenni? Nem kínoz honvágy?
KA: 4 havonta legalább egyszer huzamosabb ideig egyhelyben vagyok, és az a hely mindig az otthonom. Ott vannak a szeretteim, papa-mama, barátok, ott az egész múltam. Nem fáj, hogy nincsenek velem: ők mindig ott várnak rám, és ebben biztos lehetek.
NM: A család világos, hogy sziklaszilárd pontja az életednek, még ily messzeségből is. A másik a kiadód, a Voodoo Rythm, ami lassan Nyugat-Európa legmérvadóbb underground garázs/rock’n’roll kiadójává növi ki magát… Meséld el, hogy kerültél a fedelük alá!
KA: 2003 volt, épp végeztem az első szólófelvételekkel (több mint 11 éve csinálom ezt), és szétküldtem azoknak a kontinentális kiadóknak, akikhez nagy reményeket fűztem. Egyedül a Voodoo Rythm válaszolt az 5-6-ból, de a Reverendás azonnali hosszú távú szerződéssel. Máig nem bántam meg, megérdemeljük egymást azzal a csapattal.
Men at work.
NM: Az előbb említett Reverend Beat-Manhez, a kiadó fejéhez fűződő barátságod legendás.
KA: Az. Ő az egyetlen fazon ebben a bizniszben, aki mindvégig olyan őszinte és tisztességes maradt, amilyennek megismertem. Ja meg természetesen beteg-borult rock’n’rollzenét művel ő is. Legkevésbé sem érdeklik a kiadások, egyedül az dönt nála, hogy a zene, a nyújtott produkció, az fekszik-e, vagy nem. Ha igen, mindent megtesz érted. Kiadja a lemezeimet, a bakelitjeimet, e turnét is ő vívta ki, Franciaországban koncerteket szervez, és amerre csak tud, az országon kívül is promotál, mindenféle jó kis kontaktjuk van nekik oda, ahova kell.
NM: Ez vitt el az USA-ba is? Ott van egy érzékelhető kult-követői réteged, még úgy is, hogy 99%-uk az életben nem látott téged személyesen. Milyen volt kint játszani az Öreg Kontinenshez képest?
KA: Márciusban jártam kint, és nem volt valami jó… Na jó, hagyjuk a rizsát. Szar, szemét hely az USA, ha külföldi vagy és koncertezni akarsz benne. Voltam kint 1999-ben, voltam kint idén, és 14-15 év alatt, látod, semmi, de semmi nem változott. Mindenért lehúznak egy sápot: a bejárathoz közeli parkolóhelyért, a hiányzó kábelért, amit ők adnak, kb. még a sapkámért is… Röhej. És mindent megtesznek, hogy megkurtítsanak, sokan ki se fizettek tisztességgel, akármilyen bulit is csináltam. A Nagy Rock’n’Roll Ország nem kéri: követeli, hogy játssz, aztán mire már megtetted, úgy kezel, mint egy kivert kutyát. Azt tanácsolom az itteni zenészeknek is, hogy álljanak le az átjárással, meg az oda ácsingózással! Mikor fiatal vagy, persze az a Mennyország, úgy gondolod, hogy ha kint vagy, már minden menni fog… Hát, egyáltalán nem. 15 év távlatából visszanézve (és ennyi év szólóelőadói gyakorlattal meg) látom, hogy az egész rendszerük teljesen értelmetlen. Több évvel a hátad mögött simán mondhatsz egy nagy, kövér nemet, nem szégyen. Menjetek inkább Kelet-Európába, Közép-Európába! Alig valami van, amiért fizetned kell, a dolgok nem olyan drágák, a szervezők jobban tisztelnek, minden könnyebb. Persze mindig van amatőrködés meg pici kenőpénzek a háttérben, de hozzám, amikor számít, ez már nemigen ér el.
NM: Boldogít, hogy így kedveled a térséget. Valami kiemelkedően jó élmény fűz ide?
KA: Naná, az idei Ördögkatlan fesztivál! Hatalmas hepaj volt. Egyetlen nap alatt annyi élmény ért… és egy csepp negativitás sem. Egyetlen nap alatt több barátot szereztem, mint az összes USA-beli és angliai koncertemen együttvéve.
NM: Azért remélem, feltankoltak a hordozóidból is…
KA: Alaposan.
NM: Bakelit, analóg technika über alles, vagy online letöltés és digitális cuccok? Illetve már más interjúidban is hangoztattad, hogy a közösségi felületek hirtelen fejlődése nagy függetlenséget adott a zenészek kezébe. Lehet ebből zeneipari módszerváltás, lehet talán ebből új kor?
KA: (elhúzza a száját) Hááát… Sosem értettem, mit lehet enni a digitális technikán, de a tere, az online tér elkél a promócióhoz. Mindenhol elérhető, mindenki látja, a kezedben tartod. A letöltés is fontos, hogy elérhető legyen, de anyagi vonzatot tekintve? Nem gondolom, hogy akkora találmány. Az emberek jöjjenek csak el megnézni a műsorodat! Még ha nem is reménykednek nagyon, pár webes lejátszó rásegíthet a döntésre. Ha szeretik a mozizást, a filmművészetet, jegyet vesznek. Ha szeretnek a zenére "mozizni", koncertre jönnek a népek, és venni akarnak tőlem zenét, a legtöbben úgyis máig CD-t, bakelitet. Nem vagyok az új kor vívmányai ellen, de nem annyira forradalmiak, mint mindenki hiszi… Meg egyébként is, azért én mindenből csak a klasszikus bakeliteket preferálom.
'"és a közönség tombol..."
NM: Na és a rock’n’roll zene maga – rajtad át igen, de a világban, ma: hogy látod, képes, kész megújulni?
KA: A zenének életútja, mint egy kerék. A White Stripes óta él a revival, a rock’n’roll visszatért a köztudatba, mint a gondolat is, hogy mindenki magának csinálhatja, ingyen. De ez most van, és nem tudom, meddig tart. Az internet a közönséget egyszerre mindenféle zene iránt érdeklődőnek tartja. És sok-sok a feltöltő…
NM: Van titka szerinted a hiteles, kortárs rock’n’rollnak? Mik a te munkaelveid?
KA: Mittomén’… Engem csak az érdekel, hogy ropják-e az emberek. A rock’n’rollhoz legyél primitív – nem bárgyún, műveletlenül primitív, persze, érted, mire gondolok.
NM: Legyél… nyers?
KA: Azaz, pontosan. Táncoltasd meg őket! És ha tetszik nekik, akkor kezdheted mixelni mindennel, ami meg neked tetszik…
Még hogy nincs kommunikáció. Cöhh.
KA: Még ha undergroundban is, de… rocksztárnak érzed-e magad?
KA: Úgy tűnhet? Hát, nem én. Kihúzom abból, ami jut. Nem kezdek magyarázkodásba. A zenélés, a zeneszerzés az jó, az más… De hogy lemezeladásból reméljek bevételt? Áh, kizárt. Kicsi csipetnyi jövedelmek, és ha elfogy még az újranyomást kikérni is nagy pénz. Marad az élő show, és csak az.
NM: Fényes este volt, de kissé borús pontra jutott. Ilyen körülmények között mégis mi motivál téged a folytatásra, a turnézásra? Mi tesz büszkévé a nehézségek dacára is?
KA: Nem vagyok az a fazon, aki bármivel is nagyon büszkélkedne… Csinálom, hogy utazzak, világot lássak, emberekkel találkozzak, hogy érintkezzünk. Tegnap ilyenkor Romániában ittam egyet. Most itt, Pécsen felesezek: a változás állandó. Ez munka, és ez életszemlélet is – de hivatás is, és olyasmi, amiért érdemes élni.
Záróra.
~
készítette Nemesúr (Nemes Márk)
fotózta Grósz Judit
készült a pécsi Trafikban
