November tizennégy nem volt a legkönnyebb napok közt számon tartva a naptáramban. Konkrétan reggel kilenctől a kamera mögött kellett állnom, és egy eszeveszettül izgalmas eseményről közvetítenem. De nem is ez a lényeg, a lényeg itt az esti buli volt, ami egész nap tartotta bennem a lelket. Az a gondolat, hogy este pár utcával arrébb láthatom az instrumentális rock/metal egyik koronázatlan királyát a Russian Circles-t. Fáradtság ide vagy oda, nem számít, menni kell és megmutatni, hogy igenis kíváncsiak vagyunk rájuk. Milyen volt? Hajtás után kiderül.

Kapunyitásra értünk át a Dürerhez Özsébbel, és megdöbbentünk. Koncert előtt az emberek kígyózó sorban állnak! Miért? Elővételben nem jutott eszükbe, vagy nem tudtak jegyet venni, most meg azért kíváncsiak a Chicago-i brigádra. Egyértelmű, hogy nem várjuk meg, hogy mindenki vegyen jegyet, és véletlenül kint maradjunk, tehát gyors karszalagbeszerzésbe kezdtünk. Csuklómon az ékes dísz, para már nem lehet. A szlovák The Ills-t kintről hallgattuk, hogy még az élet nagy dolgait meg tudjuk vitatni, de azt kell mondjam, hogy a srácok meglepetést okoztak nekem. Amikor arra leszel figyelmes, hogy hopppá, várjunk már, ez a téma mennyire király. Érted? Nagyon jó kis instrumentális zenét tolnak ők is, csak egyetlen egy nagy hibájuk van. NINCS MERCH! Azonnal mentem a pulthoz, hogy bakelit gyűjteményemet gyarapítsam, de semmi, még póló se. Ez azért nagy hiba. Mindegy, most már tudjuk, hogy rájuk is érdemes lesz oda figyelni a jövőben.

Kis átszerelés után, már a csaknem katlanná változott kisterembe is bemegyünk. A Pozvakowski egy magyar brigád, akik előzetes belehallgatás után annyira nem nyertek meg, a koncerten meg totál lerombolták a maradék érdeklődésemet is. Az, hogy egy ekkora banda előtt játszol, egy mondhatni lassan legendás csapat előtt, és a gitárt képtelen vagy rendesen belőni, az azért felettébb kellemetlen tud lenni. Egyszerűen annyira sípolt, gerjedt, hogy nem értem az emberek, hogy bírtak a teremben maradni. Akik végig kitartottak tuti halláskárosodást szenvedtek. A kis csúszás után viszont eljött az amire annyira vártunk. A terem zsúfolásig megtelve, levegőt is már csak nehezen kapsz, pedig még csak most kezdődik a buli. Valaki megkocogtatja a vállad, annyit hallasz, hogy "sorry" és már a színpadon is van Dave, a dobos, és két percen belül kezdetét veszi az a bizonyos utazás.

Ez nem az a buli volt, ahol számok közben önfeledten, teli torokból ordibálsz, ahol szétvered a másik fején az öklödet, és ahol még a két méteres kopasz debella állatot is felrúgod. Nem, nem... A feeling hasonló, mint az Opeth-nél csak nincs annyi agresszivitás, na meg ének. Feleslegesnek tartom, hogy szám címeket írjak. Így is minden korszakba bele kóstoltunk egy picit, és csak repültünk. Repültünk át az időn, a zene varázsszőnyegével. Magával ragadnak az első perctől fogva, és el sem engednek. Koncert végén csak annyit érzel, hogy miért? Akarok még! Brian Cook valami eszméletlen mennyire harapós basszushangzást tud elérni, és mennyire jól kezeli a jobbkezes hangszerét, amikor igazából balkezes (buli után elmesélte nekünk, hogy ahonnan jött, ott nem volt balkezes gitár, így nem volt más választása) Természetesen ezek a basszus témák sehol nem lennének egy masszív dobalap nélkül. Dave Turncrantz olyan szinten mestere a dinamikus játéknak, hogy azt tanítani kéne. Iszonyat kemény, hogy milyen könnyen, szinte az ujjából kirázva nyomat ilyen témákat. Külön imádom, amikor a kávákon játszik, meg egyszerűen tudja, hogy kell használni a hangszert. És persze itt van Mike Sullivan, aki rendíthetetlenül színezi a gitártémáival ezeket sziklaszilárd alapokat. Nyugodtan mondhatjuk rá, hogy a második Mikael Akerfeldt, mint kinézetben (a gyerek nincs több szerintem ötven kilónál, és ugyan olyan cuki kis bajsza van) de persze a témái sem elhanyagolhatóak, csak mondjuk nem annyira brutálisak. Imádtam ezt a koncertet, imádtam, ahogy Mike csendre intette az elől ordító srácokat, hogy ez most nem az a buli, itt csendnek kell lennie, és érezni kell az egész atmoszférát. Ilyen egy viszonylag meghitt, nagycsaládi buli. A srácok is élvezték, az száz százalék.

Viszont kiemelnék megint egy-két vicces pillanatot. Vagyis számomra viccesek, vagy csak érthetetlenek? Nem is tudom eldönteni. Az első, mi a halál retkes f***nak mobilozik valaki, és tolja a képembe azt a vacak okos telefont? Úgy is egy kalap sz*r lesz a felvétel, mert nem erre lettek kitalálva a telefonok..... A második, amikor jönnek le a zenészek a színpadról, izzadtan, büdösen, nem akarnak a tömegben lenni, elkezdi őket, a ki mázolt kis "szuper" rajongó, hogy adjanak neki valamit, erre fel, amikor Mike oda akarja neki adni a pengetőt észre se veszi.... Ja, innen is köszi még egyszer ennek a lánynak, mert így én kaphattam meg a pengetőt. Tessék szépen megvárni, amíg vissza jönnek a zenészek kis pihiből, és higgyétek el, Ők lesznek a legboldogabbak, hogy aláírhatják neked a kis ereklyédet, amit vettél, vagy elkaptál, vagy csak hoztál otthonról. Ja, és majdnem elfelejtettem, hogy köszönet a Phoenix Music Hungary-nak a szervezésért! Szeretnénk, még sok-sok ilyen bulit!

FOTÓK és VIDEÓ: RÉTI ZSOLT. TOVÁBBI KÉPEK ITT.