Az utóbbi időben szinte mágnesként vonzottam magam köré a jelentéktelenebbnél jelentéktelenebb stoner/sludge/doom/hc keverék dolgokat. A Sahg esetében azt hittem megint jön majd egy olyan mocsár zene, ami nem is akarja túllépni túlzottan a fenti stílus körbehatárolását. Belefutottam már ebbe a szörnyű nevű zenekarba, úgyhogy nem számítottam túl sok jóra. De itt a plot twist: a Shag gyakorlatilag egy 180 fokos fordulattal kellemesen pofán fosta az egyébként arra jócskán érdemes előéletét.

Semmi iszapbirkózás, meg acsarkodó pózolás. Gyakorlatilag a Delusions Of Grandeur képében egy kicsit retró hangulatú space rock beütésű, klasszikus progresszív rock lemezt szabadítottak ránk. Ez pedig a meglátásom szerint sokkal menőbb húzás volt mintsem, hogy lehúzzák a kilencszázkilencvenkilencedik bőrt a Pantera/Down/Crowbar szerű hatásvadászkodással. Ami itt szól, az olyasmi mintha a Pink Floyd-ot, a Mastodon-nal próbálnánk pároztatni.

Itt gyorsan elhadarom, hogy a hangzás azért lehetett volna harapósabb a zúzós részeknél. A lazább dolgok viszont nagyon eltaláltak lettek. Az énekes… elég jól használja a hangját, de néha kicsit jelentéktelenre sikerül a vokál, de ez tényleg csak így egyben végig hallgatva, és csak itt-ott ütközik ki. A szám felépítések is néha ismétlődnek, de ettől függetlenül frankón összepakolt 5-6 perces dalokkal támadnak. Ja, a Firechild már nevében is szörnyű, zeneileg meg itt hat leginkább a Mastodon effektus, de annak is inkább a thrash felőli közelítése –a szólók kifejezetten idegesítőek ebben a dalban-.

Ezen felől viszont nagyon patent a Delusions Of Grandeur. Leginkább a lebegős, space rock szerű megoldásokkal húztak igazán nagyot Sahg-ék. Igényes effektek, és fogós, de mégis gyakran kitekert riffek, fasza harmóniák váltogatják egymást, és gyakorlatilag a nyitó Slip Off The Edge Of The Universe első gitár szólamaival folyamatosan izgalmas, és érdekfeszítő dolgokat sorakoztat fel a lemez.

A Blizzardborne is ott van a szeren, de az Ether című szám az, ami a leginkább megvalósítja a Pink Floyd/Mastodon hibrid hangulatot. Míg a Then Wakens The Beast és a Walls Of Delusion inkább egy frissebb hangzású hard rock opusznak felelne meg, a záró Sleeper’s Guide To The Galaxy-val egyetemben. Ezekkel sincs baj, de leginkább itt érezhető a már említett, kicsit sablonos ének téma választás –Ozzy féle tónus erőltetés-.

Nagyon meglepett a Sahg. Ínycsiklandóan kidolgozott lemez lett a Delusions Of Grandeur. Aki még a mai napig oda van a klasszikus space rock dolgokért, vagy a – nem a Dream Theater féle hangszer-fetisiszta értelemben vett - progresszív rock zenéért annak gyakorlatilag ez lehet az év egyik legszimpatikusabb albuma. De érdemes rámozdulnia bárkinek, aki csípi a régi vágású rock zenét, vagy épp hiányolta az elszállásra való hajlamot a legutóbbi Mastodon anyagból.