Először látogatott hazánkba a modern post-rock svéd zászlóshajója, az EF, a fennállása 10. évét és új, fél-szimfonikus albumukat, a Ceremoniest ünneplő világ körüli turné keretében. A Rosa Parks és a Képzelt Város után feltették ez estre a torzított hanghullámokból szőtt koronát az A38 hajón október legvégén. Emanuel és Tomas (a basszusok, valamint az ének és az egyik gitár felelőse) lerántják a leplet arról, hogy post-rocksztárnak lenni se fenékig tejfel, és hogy miként alkosson sikeresen egy kontinens-szerte elszórt tagokból álló zenekar?

NM: Fiúk, először is köszi, hogy időt, figyelmet szakítotok ránk, és a hazai, frissen feldúsult rajongóságra! Látom, nagyon sokat kivett belőletek a show. Ilyenkor kicsit megáll az idő nektek?

Emanuel: Az nem kifejezés… Kifulladunk, leizzadunk tökig minden alkalommal, de ettől jó!

NM: A Ceremonies minden eddiginél nagyobb nemzetközi figyelmet nyert, és elsöprő sikert a kritikusok körében. Meglepődtem, mennyire sokakhoz jutott el eme albummal a híretek, akik előtte nem ismertek titeket (pedig 10 éve vagytok pályán!), és egyből belétek szerettek. Elismerem, én is köztük vagyok… Kimagaslóan jó lett vajon a Ceremonies? Ha igen, mi teszi ilyen sikeressé? Fogyaszthatóbb, kimértebb, meseszerűbb, letisztultabb? Miben más?

Tomas: Őszintén szólva, fogalmunk sincs, miben tér el annyira az eddigiektől. Sosem tervezünk nagyon előre. Volt egy nagyobb átalakulás a házunk táján, Emanuel és Niklas az előző nagylemez elkészítése után került a csapatba több mint 2 éve… Az akkor beinduló kreatív folyamatok eredménye lett a Delusions of Grandeur EP. Amivel megszenvedtünk alaposan, és a fogadtatásában sem voltunk biztosak…

Emanuel: Azt se hittük igazán, hogy valaha kiadjuk azokat a dalokat! És mégis, a Ceremonieson az akkor készültek 4 újrahangszerelt verziója is helyet kapott, meg még 2 vadiúj dal a korábbi kezdemények mellett.

Frissen csata után a legénység. (Emanuel és Erik)

NM: Ennyi korszakból párhuzamosan jövő dalról azt hinné az embere, nehezen békíthetők össze…

Tomas: Pedig rendkívül demokratikusak vagyunk!

Emanuel: Naná, aki a leghangosabban üvölt, annak lesz igaza. (röhögés)

Tomas: Valóban él a demokrácia: ha valami valakinek nem tetszik, de akár csak a legapróbb részlet is, vagy akár csak 1 tagnak vannak kétségei az 5-ből egyetlen hangot illetőleg, akkor azt a dalt kukázzuk, vagy gyökeresen átalakítjuk. Úgy értem, szeretned kell a zenét, amit csinálsz, és mindenkinek szeretnie kell, akikkel csinálod!

NM: Az időbeli távolságokat sikerült áthidalni… Mi van a térbeliekkel? Ha jól értesültünk, volt, hogy 5-en 4 felé éltetek az album rögzítése során…

Tomas: Elmondom, mi a titok neve, csak most, csak neked! …Internet. Már közeleg, itt kopogtat az ajtódon, még nem is tudod, de átalakítja az életed! (nevet) Szóval, igen, tömérdek számot, részletet, sávot, demót, kottát meg hangvázlatot küldözgettünk egymásnak néha napi rendszerességgel… A másik kedvencem, hogy egy kínai rock-magazin lehozta, hogy Barcelonában éltem. Hát, nem, kilátogattam pár hétre, de nem tetszett, ezért eljöttem. Daniel viszont tényleg majd’ egy évet élt Amsterdamban, és komolyan úgy tűnt, egy életre berendezkedik ott, míg a zenekar java a szülővárosunkban, Göteborgban pengette. Én is majdnem otthon kötöttem ki, de jobb nekem Göteborgtól 2-3 órányira. Túl sok az ismerős. (nevet)

Emanuel: Aztán rájött mindenki, hogy ez így nem fog menni igazán… A Skype, tudod, nem tudja visszaadni a próbatermek közvetlenségét, a közös légkört… a szagokat… (nevet). Először csak a lemezfelvételekre jött haza, de végül visszaköltözött hozzánk.

Tomas: Ennyi munka után ajánlom is, hogy mindenki elégedett legyen vele!

Emanuel: Úgy, mint a gyerekeink. Legalább ők azok. (nevet)

NM: Tehát egyénenként is nagy utazók vagytok. Az EF felülmúlta egy átlag európai világlátását: Ázsia túl-végéről mentek hazafelé, keletről tartotok nyugatra. Különösen Kínában zenéltetek sokat. Elzárt terület ez a világsajtó, világzenei szféra számára… Milyen volt ott koncertezni, milyen a zeneipari infrastruktúra, és hogy reagál a közönség?

Emanuel: Másodszorra mentünk Kínába. Már az is tök jó dolog, hogy egyáltalán hagynak minket ott játszani, valahol mélyen azt hihetnénk, hogy elnyomás van, meg vasszigor. Ehhez képest nagyon is nyitnak, felnőnek a saját igényeikhez és népességükhöz, most kezdenek csak kiteljesedni!

Tomas: Ami ott kisvárosnak számít, oda minimum ezrek jönnek el, és bele is tudnak feledkezni a zenébe! A zeneiparuk pedig nagyon különös. Rengeteg, rengeteg: több száz független kis kiadó született az utóbbi pár évben náluk, de sehonnan és senkitől nem kapnak támogatást, így nem is tudnak igazán gyarapodni, promotálni. Mi is együttműködésnek köszönhetően jutottunk ki hozzájuk.

Az utókorra! (Tomasszal)

NM: Nálunk, Magyarországon is hasonló a helyzet. Itt még annyi pénz, pláne annyi közönség-bázis sincs kiadót alapítani, gyakorlatilag a fogalomnak 100% megfelelő hazai kiadóink nincsenek is, vagy legalábbis max. 2. Ezrek szeretete, látogatása után, meg egy évtizeddel és ilyen komoly szakmai elismerésekkel a hátatok mögött, nem tehetnétek meg, amiről itthon is sokan álmodnak: hogy hátat fordítotok a melónak, és csak a zenélésnek éltek?

Tomas: Nem, a legkevésbé sem. Egyrészt otthon nálunk, aki nem dolgozik valamit, szinte bármit, azt kinézik maguk közül az emberek, és sajnos a zenész rendszerint ez a kategória a szemükben. Éveken át kaptam a szart, a lelkiismeret-furdalást amiatt, hogy a zenémre fókuszálok. Volt, amikor tényleg csak abból próbáltam élni (épphogy ment csak, részben ezért is mentem külföldre), tiszta depressziós lettem tőle. Éreztetik veled, hogy azáltal, hogy nem fizetsz adót (mert ugye nálunk iszonyatosak az adók, viszont cserébe minden szociális ellátás kijár neked), nem is vagy érdemes a javakra. Most már nem is akarok „köznapi” munka nélkül élni. Szükségünk van rá, hogy a földön tartson minket.

Emanuel: No meg, az a kevés pénz, amit megkeresünk, az ahogy jön, úgy megy.

NM: Tényleg? Ilyen volumenű showval, ennyi koncerttel se tudnátok csak ebből megélni, pont Svédországban?

Tomas: Nézd, amit keresünk, azzal legjobb esetben kijövünk nullára a turné végén… Az utazás költsége mellett hatalmas szervezői munkát igényel mindez, azt is ki kell fizetni. A színpadi dekor, mint most a galambok, a vetítések, a diák se olcsók. Aztán hazamegyünk, esetleg kiutazunk vidékre lazulni, 2-3 napig lakomázunk, és pukk, el is tűnne mindenünk, ami még esetleg maradt. Nem leszel gazdag a zenélésből. Még csak a számlákat se tudod mindig kifizetni.

Emanuel: De ha azért csinálnánk, hogy megéljünk belőle, nem lennék most itt. A zenélés is munka, és minden jól végzett munka, az anyagiak ellenére is, boldoggá tesz minket.

Tomas: Ja, ez így van. Mindig is többre tartottam a szép emlékeket a pénznél. Ha meghalni készülsz, elverheted a pénzed egy-két nap alatt, és aztán semmid sincs. Emlékeid viszont örökké megmaradnak, örökké boldogítanak, nem lehet őket megvenni, eladni… Persze, ha nagyon, nagyon akarnánk, hogy elmondhassuk: bizony, a zenénkből élünk, akkor évi 200, akár 300 koncert alatt meg se szabadna állnunk. Vannak ismerőseink, akik ezt csinálják; ha bírnánk, mi is játszanánk többet, de ebből mi köszönjük, nem kérünk.

NM: Ha nem is 300 napot, de 4-6 hónapot egy évben simán az úton töltetek, ha kész az új lemez. Másutt említettétek már, milyen fontos nektek a család, a családiasság, az otthoni meló és a házi kedvencek. Hogy tartjátok fenn a kapcsolataitokat – odahaza, meg egymás közt, turné során?

Tomas: Az internet varázsával. Most is, mikor jöttél, mindenki twitterezett, facebookozott, meg ilyenek. Most mit csináljanak szerencsétlen szeretteink, érted? Tudják, hogy nekünk ez a fontos, megvárnak, aztán kész. Egyébként meg a csapattal igyekezzük meg nem ölni egymást… 8 héten át összezárva élünk, ugyanoda szarunk, ugyanonnan eszünk, szívjuk egymás kipárolgásait… Pfejj! Egy kicsit sok a vége felé! (nevet)

Emanuel: Eleinte vicces, aztán testvéries, végül undi és meg akarod folytatni a másikat egy cipőfűzővel. (nevet) Viszont mégis csak szeretjük egymást. Meg minden nap-másnap show van, senki sem hiányozhat!

Nem is volt hiány senkiben!

NM: Házi kedvencekről szólva… A turné flyerén a barna kutyus kié, és hogy került oda?

Tomas: (nevet) A neve Harry, Erik, a gitárosunk kutyája. Elmentünk Göteborg külvárosába fotós barátunkhoz, hogy lőjön pár egyszerű portrét rólunk, és jött velünk Harry, A Kutya. Te, a Harry egy partyállat. Ilyen agresszív dögöt én még nem láttam. Mindennek nekiment, morgott, de nem támadott, folyton rohangászott körülöttünk. Arra jutottunk, hogy ha ennyire szerepelni vágyik velünk, akkor legyen, és szépen el is nyugodott, hogy lefényképezzék!

Emanuel: Szerintem Harrynek több figyelmet kéne kapnia. Megvan a kiállása, megvan a vadsága! Alapítani kéne vele egy deathmetal bandát.

Tomas: Harapós Harry & @ Korcsok. Vonítós deffmetállatok. Jó is lenne az… (röhögünk)

Hideg fejek meg az eb.

NM: Hol húzzátok meg a határt hajtás és haszon között?

Emanuel: A „fizess, hogy játszhass!”-ajánlatoknál. Ha valaki alkot, nem szabad kiszolgáltatnia magát. Ha csak pár bankót is, de mindig hajtson ki valami hasznot belőle!

Tomas: Meg egyébként is, olyan egy skizofrén világban, országban élünk… Itt nemzetközi underground éllovasként fogadtok minket, odahaza meg azt se tudják, kik vagyunk. Nem tudnak hova tenni. Volt olyan kritikus, aki szerint szép, érzékeny popzenét játszunk, volt olyan barátunk, aki azt mondta, ez a „sok” zaj, torzítás, önkívület már túl zúzós az ő ízlésének… (legalábbis élőben).

NM: Milyen műfajt játszotok szerintetek?

Tomas: Valahogy úgy mondanám, hogy 60-80% post-rockot, a többi pedig… más. Lírai pop, meg most már szimfonikus zene is, és aki amit csak bele akar képzelni. De az is milyen butaság, hogy „post-rockot játszunk”.

NM: Hogyan játszunk tehát post-rockot helyesen?

Tomas & Emanuel: Úgy, hogy NE akarjunk post-rockot játszani! (nevetnek)

Tomas: Tényleg, ne. Egyszerűen kezdjetek csak el zenélni. NE akarjon senki „post-rockot játszani”, vagy más zenei műfajt célirányosan…

NM: Irányadónak jók, de ne tagozódjon be sehová… azzal beszűkíti saját alkotói lehetőségeit.

Tomas: Erről van szó. 97,5%-ban nem is gondolunk bele, hogy pontosan MIT csinálunk.

Emanuel: Ez az, csak jöjjön ki, aminek jönnie kell!

Tomas: Ha van minek, jön is magától. Mindig lesz, akinek túl vad lesz, olyan is, akinek túl egyszerű. Nem számít! Csak őrüljetek meg.

NM: És ez mindig eredményre vezet?

Emanuel: Meglesz az eredménye. Annyi mindent érsz el vele, és az csak tovább hozza az élményeket… Jönnek a koncertek, aztán a turnék, szeretet, gyűlölet, együttlevés, elkülönülés. Együtt alszunk, basszus… Döcögős, kényelmetlen. Szeretjük egymást, ha bejön, meg mikor nekikezdünk, és el kell viselnünk egymást akkor is, ha nem. Ezért vagyunk emberek. Annyi minden jár vele. Mindennek helye van a végtermékben.

Tomas: A lemez javát, a vezérfonalat Daniel írta meg Amsterdamban, a teljes nagyzenekar összes sávját is ideértve. Utána már csak érlelni és kigyakorolni kellett a dolgot. Meg találni pár lelkes idealistát, aki kisegít minket a tudásával és a hangszerével…

...És Daniel maestro munkában.

NM: A jelek szerint találtatok! A Ceremoniesba olyan szervesen épül bele a komolyzene hangszerparkja – fúvósok és vonósok főleg – és zeneszerzői metodikája, mint egy korábbi anyagba sem. Konkrétan elmostátok a post-rockot a komolyzenétől elválasztó határvonalat. Hogy jött ez össze?

Emanuel: Mi csupán összetereltük a Göteborg-környéki alkotókat, barátokat (sok köztük a zenész, ki hinné), illetve svédországi útjaink során szereztünk pár lelkes ismerőst, aki felajánlotta, vagy jelképes összegért, vagy ingyen és bérmentve a hozzájárulását. Örök hálával tartozunk nekik, amit a CD tokjába is beleírtunk, a Ceremonies, de maga az Ef, se lenne az, ami, nélkülük!

Tomas: És imádták a munkát. Majdnem mindenki nagyon fiatal, olyan nyitottak, kísérletezők voltak.

NM: Mennyire pontos instrukciókkal láttátok el őket?

Tomas: Hááát… Szétküldtük a nagyon sercegős demókat, hogy kezdjenek vele, amit akarnak.

Emanuel: Lényegében ennyi történt, igen. (nevet)

NM: Működött!

Tomas: Az ám! Daniel ugyan írt nekik pontos kottát, de a felvételeknek legalább a fele tiszta improvizáció. És csodálatosan sült el.

NM: Hogyan fogadják a komolyzenészek a muzsikátokat?

Tomas: Nem találkoztam eléggel ahhoz életemben, hogy erre válaszolni tudjak… (nevet)

Emanuel: Szerintem már ez önmagában is válasz a kérdésedre! (nevet)

Tomas: Kapunk pár elismerő szót, de általánosságban hidegen hagyja őket. Vagy nem tudnak, vagy nem is akarnak tudni róla, mit csinálunk.

NM: Valóban begyöpösödött lenne a komolyzenei réteg?

Tomas: Tippem nincs. Az öregek ott is megmaradnak az emelvényeiknél, a fiatal generáció viszont nálunk mindenfélére nyitott… Akik hozzánk jöttek kollaborálni, jazz, avantgárd, kísérleti zenekarokban is játszanak. Dinamikusak, keresik az új utakat a klasszikusok mellett.

Emanuel, a fényhozó.

NM: Akárcsak ti más tereken. Niklas (a dobos) említette már az A38 blognak, hogy az And The Sound, a kiadótok, sőt, tulajdonképpen a félig-meddig általatok alapított kiadó, inkább egy családi fészek. Több zenekart támogat, az EF-et és az Immanu Elt ki is adja, de mást nem. Miért épp rájuk esett e választás, és várhatóak-e a későbbiekben új zenekarok is, akiket a szárnyaitok alá vesztek?

Emanuel: Azt csak ők mondhatják meg, miért csak őket… Nagyon megérintette a kiadót a zenéjük. Tényleg különlegesek. De a névrokonságon kívül nincs más közöm hozzájuk.

NM: „Őket?” Azt hittem, ti is a részesei vagytok…

Emanuel: Niklas még fél lábbal benne van, én csak kisegítek néha, ha a szükség úgy hozza. Kiadták a lemezünket, de az utóbbi időben eléggé elkülönültünk.

Tomas: Őszintén szólva, nem tudom, mi is folyik arrafelé. Arra viszont nagyon jók, hogy kiteljesíthessük magunkat, az alkotói folyamatba semmit nem szólnak bele. Már régóta írom a szólóanyagomat, ami ide, az EF-be nem fér be, azt külön velük szeretném kiadatni. Sőt, velük fogom!

Önkívül.

NM: A magyar, vagy akár csak közép- vagy kelet-európai underground mennyire ismerős/ismeretlen nektek?

Tomas: (nevet) Amennyit ma este láttunk belőle! De az nagyszerű volt… Inkább az ország ismerős. A kedvesem egy kis részt, mondjuk 15%-ban magyar. Idén nyáron voltam itt 8-9 napot, és… ez most nagyon seggnyalásnak fog tűnni… de varázslatos volt. Életem egyik legnagyobb élménye. Annyira érzetgazdag város Budapest, annyira természetes, érintetlen a vidéketek, mindenhol ott a szépség, a történelem, a kosz alatt is. Tuti még jövünk erre…

Emanuel: Igyekszünk nyitni, egyre szélesebb és szélesebb körben terjeszteni a zenénket, a műfajt. Közép- és Kelet-Európa kiemelt szerepet kapnak a térképünkön, mostantól már biztosan. Ebben a régióban és Ázsiában van a legtöbb potenciál egy haladó zenekar számára.

EF = Egyszerű Fazonok.

Tomas: JA! És a pálinka! IMÁDOM a pálinkát! Van nálad?

NM: Ha lenne, már nem lenne.

Tomas: Igen, ezt sűrűn hallom felétek…

Emanuel: Hm, azt mondod, jók az itteni bandák?

NM: Azt ám! És angol nyelvűből is rengeteg van. Általánosságban azok picit jobbak is talán…

Tomas: Na, akkor írj már fel nekünk párat! Iszonyatos mennyiségű zenét hallgatunk.

Emanuel: Akkora hip-hop arc vagyok, hogy csak na. DMC, Brooklyn, homies in da hood, meg minden.

Tomas: Hülyéje! Ezt le ne írd, még itt jól beéget minket! (nevet) De a papírt neki add, én a gatyámat is elhagyom magamról! (Lista megírva, átadva!)

NM: Uraim, élvezet volt!

Tomas: Ne hülyéskedj már, egy értelmes beszélgetést folytatni, pláne ennyi összezártság után, felüdülés!

Kilépés.

NM: Még egy kérdés azért… A rendkívül keresőbarát név, EF… Az honnan jött? Onnan, hogy „Ef This for a name”? (Eff*szom a névtaláláson görcsölésbe!) Vagy van valami másféle legendátok?

Tomas: Ordenáré egyszerűséggel, volt egy hardcore bandám ezelőtt, Endless Fallnak hívtuk. Gagyi név, de csak ez volt nálunk. Kivettük a kezdőbetűket, kész, ennyi, zenéljünk már! (nevet)

Emanuel: Végső soron mégis csak egyszerű fazonok vagyunk.

~

készítette Nemes Márk
fotózta Varga ’EstiKornél’ Zsombor
2013-11-01

Köszönjük az együttműködést az A38-nak!