A német gótikus metal legenda, a Crematory sosem volt egy bonyolult zenekar, de ezt annak idején sem bántam, hiszen egyik nagy kedvencem volt a kilencvenes évek derekán. Faék egyszerű szövegek, nagyon hangulatos zene és persze Gerhard Stass hörgései. Nagyon sokat nem is változtattak a jól bevált formulán, legfeljebb annyi változott, hogy az ezredforduló utáni lemezek talán több elektronikus (indusztriális) effektet kaptak. Ez sokat tett azért hozzá a zenéhez és szerencsére keveset vett el belőle. Négy év telt az utolsó nagylemezük, az Infinity óta és most február végén jelentkeztek új lemezzel, az Antiserummal.
Az album két dal kivételével angol nyelven szólal meg, ahogy a korábbi lemezek esetében, most sem kell "C" típusú felsőfokú nyelvvizsga a szövegek megértéséhez. Személy szerint a német nyelven is hatásos, amit a banda elővezet (ezért is talán a legnagyobb kedvenc a 2006-os Klagebilder), de most ennek csak két dalt szenteltek, az egyikhez videót is forgattak. A Kommt Näher nem a legerősebb dal a lemezen, de azért elég jó húzása van, bár a videó kissé olcsóra sikerült a két művésznő konstans pucsitásával...
A lemez csak egy kicsit lép előre az Infinity-hez képest zeneileg. Nem túlságosan nagy az ugrás az indusztriális zene irányába, de azért több szerepet kap az elektronika, mint négy évvel korábban. Talán nem is az indusztriál a jó stílus, inkább EBM ez, ami felé a korábban kőkeményen indusztriál metalt játszó alakulatok is tartanak mostanában. A Shadowmaker az első képviselője ennek a változásnak a lemezen. Keményen sodrós nóta, fülbemászó refrén és persze vastag riffek. Ellenben a következő If You Believe viszont a régi vonalat képviseli, a tiszta énektémákkal (amiket a gitáros, Matthias Hechler szállít igen színvonalasan) és az orgonafutamokkal túlsúlyban - vegytiszta gótikus metal a múltból.
Valahogy a Crematory mindig is rohadtul érezte, hogyan kell a hörgést és a tiszta éneket keverni tökéletes arányban, mindezt a már korábban emlegetett kevéske nem bonyolult szófordulattal. Ennek igazi iskolapéldája az Irony Of Fate. Elképesztő, hogy ezer ilyen csináltak és mégis ez a dal ver oda legjobban a lemezen. Egyszerűen ezt mindig bejön és kész.
A másik német nyelvű szösszenet a Virus, ami ismét nem túl acélos, de azért jó kis EBM valami kerekedik ki belőle, a gót arcok talpa biztosan megindul a dal hallatán majd a koncerten. A következő két dal, a Back From The Dead és a Welcome (némi hoch deutsch támogatással) ismét inkább gót/melodeath stílusban íródott, egészen jó hangulatú témákat hoz mindkét dal, szokás szerint.
Albumzárónak pedig a címadó dal, jó érzékkel poziconálva a legerősebb dalt a lemez végére. Sok újat nem lehet elmondani az Antiserumról, mármint a dalról. Egyszerű, de működik és jó - kis szépséghibája a dalnak, hogy itt-ott érzek benne egy kis HIM fűszert (a HIM-től meg a hideg ráz), de még ez sem tudja elrontani.
Mit lehet hozzáfűzni egy olyan zenekar legújabb lemezéjez, ami húsz éve ugyanazt a zenét játssza, szinte változtatás nélkül? Simán lehetne ezt önismétlésnek, vagy unalmas panelozásnak tekinteni, de mégsem az. Kicsit olyan ez, mint a reklámban az öreg rokker a tévé előtt a fotelben, amikor motyogja: "kár, hogy a régi jó dolgokból nem maradt semmi...". Azért maradt. Tök jó előszedni a régi nagy kedvenceket, de az is jó, mikor a régi kedvencek ugyanazt hozzák most is, mint akkor. Nem változnak, mert nem kell, ezt tudják, ebben erősek. A lemez ugyan nem veri meg az Act Seven-t, vagy a Klagebildert, de kellemes nosztalgikus perceket okoz.
