Alice Cooper - Trash

Vannak olyanok, akiknek minden szerep jól áll. Férfiboszorkányunk a Sötétség Hercege után Don Juant is sikeresen eljátszotta. Az adott fizimiskával ehhez nem kis bátorság szükségeltetett. Hősünk ezek után sem ment a szomszédba egy kis szemtelenkedésért: Jon Bon Jovit felkérte egy dal megírására (Hell is livin' without You), hogy azután lenyúlja annak házi zeneszerzője segítségével a You give love a bad name Bon Jovi slágert (Bed of Nails). De nem csupán Desmond Child van itt jelen, hanem Sweet Child is - az ismert Guns 'n' Roses nótában találhatóakra kísértetiesen hasonlító riffekkel indul a Poison, a lemez nyitószáma, amelyről leginkább megállapítható, hogy túlélte az elmúlt negyed század viharait.

Annihilator - Alice In Hell

1989 kiváló év volt. Megalakult a Fear Factory, Bruce Dickinson szólókarrierbe kezdett és jobbnál jobb albumok kerültek ki a zenekarok keze alól: Fabulous Disaster, Extreme Aggression, The Years of Decay, Beneath the Remains, Practice What You Preach, Nothingface. Kész aranykornak tűnik visszatekintve.
Az albumok között ott volt egy kanadai zenekar bemutatkozó lemeze is amely szinte azonnal klasszikussá vált. Az 1984-ben alapított Annihilator élén Jeff Waters gitárossal olyan lemezt készített, amely az elit ligába repítette a zenekart. Jeff Waters egyedi és azonnal felismerhető stílusa a mai napig védjegy a zenekar lemezein, ízig-vérig thrash, nyers erő és az energia plusz Jeff kiváló technikai tudása. Ráadásul ez az a lemez, amit azok is meghallgatnak, akik amúgy idegenkednek a thrash-tól.

Black Sabbath - Headless Cross

Bizonyára többen vagyunk olyan középkorú rockerek, akiknek ez az album jelentette a Black Sabbathtal való megismerkedést. Csak ezután következett a maga idejében számunkra felfoghatatlan Heaven and Hell hathatós áttanulmányozása, majd az "ozzys" lemezek agyonhallgatása. Ronnie-James Dio újbóli megjelenése a heavy metal alapbanda énekmikrofonja mögött lökte a feledés kútjába a Black Sabbathnak ezt a csodálatos korszakát, melynek emlékét csupán Tony Martin énekes ápolja csapatával (melynek véletlenül pont Headless Cross a neve).

Dream Theater - When Dream And Day Unite

John Petrucciéknak erre a korai gyöngyszemére már csak a júliusban esedékes újabb itthoni fellépésük miatt sem árt felhívni a figyelmet. Jóllehet a lemezt megalkotó muzsikusgárdából mára csak ők maradtak ketten a másik Johnnal (Myung, bőgős), egyik-másik tétel – jellemzően az A Fortune In Lies és a címében az elődzenekar Majesty emlékét őrző instrumentális Ytse Jam – fel-felbukkan a szettben. Még ha nem is rögtön a When...-nel robbantottak igazán nagyot, a debütalbum már magában hordozta a szép jövő ígéretét. Fő hatásként azidőtájt a Rusht lehetett velük kapcsolatban emlegetni, amire az akkori énekes Charlie Dominici hangja is alapot adott az ihletett hangszeres játék mellett, maga a zene viszont lényegesen gyorsabb és összetettebb volt a kanadai trióénál. Érdekes módon az album megjelenésének tizenötödik évfordulójára a csapat egy exkluzív előadás keretében eljátszotta a teljes anyagot. Ezen a koncerten a ráadásban Dominici is színre lépett.

Metal Church - Blessing In Disguise

A seattle-i Metal Church életében a vízválasztónak mondott harmadik album egyben újrakezdést is jelentett. Megváltak a jellegzetesen reszelős hangú David Wayne énekestől (R.I.P.), a dalszerzésből oroszlánrészt vállaló Kurdt Vanderhoof gitáros pedig visszavonult az aktív zenéléstől. A banda azonban megrázta magát és a megújult tagsággal megalkotta mindmáig legtechnikásabb anyagát, amelyen a bemutatkozó album vehemenciája érett nótaírással és letisztult, de nem túlcsiszolt megszólalással párosul. A Wayne-t váltó Mike Howe érkezésével a szövegi mondanivaló is tartalmasabb, sokrétűbb lett: egyes dalok (Fake Healer, Cannot Tell A Lie) lényegbevágó és maró társadalomkritikát fogalmaznak meg, míg mások (a megklipesített Badlands vagy a Powers That Be) végtelenül pozitív, tartást adó üzenet hordoznak.

Nirvana - Bleach

Mielőtt mainstream, mindenki által über király császár zenekarrá váltak, megírták a világ egyik legjobb grunge albumát.
Zúzós gitárok, rövid, de velős dalok, amiktől egyből azt érzi az ember, hogy most legszívesebben menne és Ő is tombolna kicsit.

Obituary - Slowly We Rot

1989-ben jó néhány emlékezetes bemutatkozást jegyezhettünk fel. A legextrémebb irányzatok hívei körében példának okáért ennek az ötösfogatnak a debütáló lemeze okozott komolyabb felbolydulást. A floridaiak ugyanis a Celtic Frosttól eredeztethető zsigeri durvulást emelték azelőtt sosem tapasztalt új szintre. Ehhez ráadásul már a kezdetek óta olyan beteges, síron túli hörgés társult John Tardy részéről, hogy ha lettek is volna rendesen megírt, konkrét szövegek a Slowly We Roton – márpedig nem voltak, amit legkésőbb a nálunk megjelent Trevor Peres interjú óta illik tudni :) –, a fékevesztett brutalitás közepette talán az sem tűnt volna fel sokaknak...

Sepultura - Beneath The Remains

A nyolcvanas évek végén a tengerentúli „Nagy Négyes” és társaik már igencsak feszegették a műfajuk kereteit és az európai elitből mondjuk a Kreator is némileg letisztultabban, kontrolláltabban „gorombult”. A friss életerő a maga hagyományos megközelítésében a Sepultura képében érkezett a thrash metalba onnan, ahonnan senki nem várta volna: Brazíliából. Nyers és karakteres megszólalás (a produkció Scott Burns érdeme), feszes és intenzív összjáték, emlékezetes dalok – röviden ez jellemzi a csapat harmadik lemezét. Na meg Max Cavalera könnyen felismerhető öblös torokhangja, amely az évek során csak tovább mélyült. A Beneath The Remains fogadtatásáról meg elég annyi, hogy az év végén a Sepu már az öreg kontinensen turnézott a Sodommal...

Skid Row - Skid Row

A New Jersey-ből indult Skid Row bemutatkozó albuma mindjárt az ötszörös platina szintig vitte, ám a döbbenetes kereskedelmi siker ellenére – már annak idején is gyakran mosták őket egybe a sokkalta lágyabb MTV-s hajbandákkal – egyértelműen a heavy metal táborba kell sorolnunk őket, pláne a folytatás ismeretében (különös tekintettel a Slave To The Grind lemezre). Persze, hogy nem hiányoztak a maradandó dallamok és bombasztikus refrének, mindezt ráadásul olyan karakteres hang tolmácsolásában kaptuk, mint Sebastian Baché, de Michael Wagener produkciója (a mester csúcsteljesítményeinek egyike) bőven engedte érvényesülni mind az ő karakán hozzáállását, mind a Dave „Snake” Sabo - Scotti Hill gitárpáros fergeteges játékát. Az a tény pedig, hogy a mai Skid Row és a szólópályán nyomuló Bach egyaránt folyamatosan műsoron tartja a Big Guns, 18 And Life, Piece Of Me, I Remember You, Here I Am vagy Youth Gone Wild nótákat, önmagáért beszél.

W.A.S.P. - THE Headless Children

1989 a fejetlenség éve volt. A Black Sabbath-féle Headless Cross mellett Blackie Lawless és csapata fejnélküli gyerekeket vizionált. De a legfontosabb: ezek a "gyerekek" éppen akkor váltak felnőtté, amikor a "felnőtt" témákat (pl. Harder Faster) kezdték hanyagolni. A Headless Children album telis-tele van világbékéért való kiáltással (The Neutron Bomber), megnemértettségből fakadó frusztrációval (The Real Me; Who-feldolgozás), és a férfi-női kapcsolatokat is végre a lelkiség oldaláról közelítik meg Blackiék (Forever Free). A három évvel későbbi, keményen önmarcangoló koncept-albumnak, a Crimson Idolnak is méltó előképe ez a szóban forgó album.

 + 1 The Cult - Sonic Temple

A csapat már az 1987-ben kiadott Electric című albummal elkezdte a mainstream kapuit döngetni, melyet aztán két évvel később tokustul törtek be. A Bob Rock producelte albumra olyan örökérvényű rockslágereket írt a The Cult, mint a Fire Woman, a Sun King, vagy mint a két gyönyörű ballada az Edie (Ciao Baby) és a Sweet Soul Sister. Az album platinalemezzé nemesedett, de bármekkora volt is a siker a két évvel később kiadott Ceremony már nem tudta hozni ezt a színvonalat, később pedig egész alternatív irányt vett a zenekar.