Hogy írásom kerek egész lehessen, már az elején muszáj bevallanom, hogy a Gamma Ray – vele sok más power metal zenekar – munkássága számomra ingoványos terület. Felületesen ismerem őket, de a zenei múltjuk és főleg Kai Hansen mester kreativitásának köszönhetően mindig is tisztelőjük voltam, így érdekes feladatnak bizonyult új, Empire of the Undead című lemezüket górcső alá venni.
Még érdekesebb feladat lehet zenekari szemszögből, ha az a döntés születik, hogy a lemezt egy 9 és fél perces nóta (Avalon) nyissa meg. Nagy kihívás, mert a nagy általánosság azt mutatja, hogy a zenehallgatók elfáradnak és elvesztik az érdeklődésüket. Nos, magam is azt hittem, hogy így lesz, de őszintén meg kell mondjam, hogy ez valószínűleg csak a műfajtól való idegenkedésemnek köszönhető. De miket is beszélek itt pont én, akinek a kedvenc power lemeze a legendás Keeper of the Seven Keys pt.2? Mindettől függetlenül a nyitó nóta kérdését remekül megoldotta a csapat, mert izgalmas és változatos lett, a visszatérő refrén pedig megadja a keretet hozzá. A soron következő Hellbent már egy kissé lazább, „fellélegzősebb” darab, de a sebességből nem enged, vérbeli power nóta. Mindegyik dalban egyaránt érezhető, hogy Hansen-ék megpróbáltak egyfajta zenei fúziót létrehozni a lemezen, tehát innen is, onnan is átemelni bizonyos elemeket, ennek sikerességére pedig a kész lemez a bizonyíték. Ha mégis példákat kéne sorolnom az eljárásra, akkor talán a Pale Rider és a Master of Confusion-t említeném. Persze elmaradhatatlan az aktuális ballada, ami itt Time for Deliverance névre hallgat, emellett egy nagyon kellemes darab azon túl, hogy egyébként nem sok extrával szolgál, de el sem vesz semmiből.
Személyes kedvencem nem nagyon emelkedett ki a szerzemények közül, de a címadó nóta kifejezetten erős lett, talán itt érződik a legjobban, hogy Kai beváltotta a korábban tett ígéretét, miszerint az anyag „thrashesebb” lesz. Aki pedig nevetni is akar, az figyeljen jól a záró I Will Return legelején. Összességében mindegyik dal rendben van, az pedig már az én bajom, hogy – ismétlem – nem vagyok egy megrögzött power fanatikus, így evidens, hogy nekem néhol nem jöttek át a csavart melódiák vagy a nem kevés fantasy világot megjárt élményekre építkező szövegek.
A dallamosság mindenütt jelen van, ami ennél a műfajnál persze követelmény számba megy, de úgy tűnik tudták tartani a mértéket, az én véleményem az, hogy egy nagyon korrekt és emészthető Gamma Ray lemez született, talán a jövőben többször is előveszem a dalaikat vagy jobban beleásom magam a munkásságukba.
