Részünkről a megtiszteltetés, hogy harmincéves jubileumi turnéja alkalmával ismét idelátogatott Jeff Scott Soto, ráadásul rögtön a túra legelején! (A Frontiers Rock Festivalon négy nappal azelőtt lezavart alig egy órát nyilván nem tekintjük önálló bulinak.)
Törtem egy ideig a fejem, hogy mit emelhetnék ki a kerek évfordulót ünneplő koncert kapcsán, ami a tavaly fellépésről írottak után nem tűnik önismétlőnek vagy közhelyszerűnek. Talán azt a fesztelen hangulatot lehetne, amelyet a folyamatosan és hihetetlen fordulatszámon pörgő Soto (nem csoda, hogy már féltávnál alaposan átizzadt) a pillanat törtrésze alatt ragaszt át mindenkire maga körül. Az egy dolog, hogy az abszolút egyenrangú félként kezelt hangszereseit is állandóan előtérbe tolja, énekelteti, szólóztatja – Jorge Salan gitárosnak egy saját instrumentális szerzeménye, a Risk is belefért a műsorba –, meg poénkodik velük, de a közönséghez is mindig van néhány jó szava. Ezúttal egy csókolózó párt szúrt ki és irányította rájuk a nagyérdemű figyelmét mint bulizásban követendő példára, a leghangosabban éneklő rajongó pedig a színpadon is megmutathatta, mit tud (kissé azért túljátszotta a szerepét odafent)... Ilyen és hasonló mozzanatok közepette az ember tényleg képes volt megfeledkezni arról, hogy a hét kellős közepén jártunk éppen és JSS vezérletével sikerült szombat estét idéző légkört varázsolnunk a 202-be.
Na meg arról is, hogy a szett nem különbözött ám olyan sokban a múltkoritól, így csak némi jóindulattal lehetett valódi jubileumi műsornak nevezni. Onnan nézve persze érthetõ a dolog, hogy három évtizednyi életművet bõ másfél órában lehetetlen összefoglalni, ezért még egy Jeff Scott Soto-val szemben is irreális elvárás, hogy minden eddigi zenekarától és projektjétõl előszedjen egy-két számot élőben. Abba viszont nehéz belenyugodnom, hogy a Talismantól ismét egyedül az I'll Be Waiting hangzott el teljes egészében – igaz, a már említett „vendégművész” megénekeltetésével, basszusszólóval és rövid Journey részlettel felhizlalva –, ráadásul az egyveleg is ismerős volt már tavalyról.
Nem maradhatott ki ezzel szemben az Axel Rudi Pell, illetve Malmsteen mellett eltöltött időszak, még ha csak két-két egybegyúrt dal erejéig is (a Warrior különösen kellemes meglepetésként ért), a Believe In Me rehabilitálásáért meg külön jó pont jár. Volt ugyebár két W.E.T darab is, megint csak zanzásítva (a Learn To Live Againben a másik gitáros, BJ énekelte Erik Mĺrtensson részeit), plusz két kedvenc szólónótámmal, a Damage Controllal és a Soul Divine-nal is megörvendeztetett a mester. A főműsor végén és a ráadásban a Rocksztár film két betétdalával már nem tudott újat mutatni (ha csak azzal nem, hogy a Stand Up And Shout elején a dob mögé ült...), de igazság szerint képtelen vagyok bármiért is neheztelni rá. Nincs annyira eleresztve a világ sokoldalú, vérprofi, ugyanakkor végtelenül alázatos és a szó szoros értelmében szórakoztató előadókkal, hogy egy Jeff Scott Soto koncertet büntetlenül kihagyhassanak a magukra valamit is adó rockrajongók, ha éppen a közelben jár! Az élmény mindig garantált!
Utóirat: az Avatartól elnézést kérek a késői érkezésért, viszont a dallamokat, súlyt és elvontságot meglehetősen sután, stílustalanul kevergető-kutyulgató osztrák Metrum szereplését inkább ne firtassuk!..
FOTÓK: RÉTI ZSOLT
