Bocsássa meg a világ, hogy nem zenei vonatkozású témával kezdem, de szerintem vagyunk páran, akik nehezen tesszük túl magunkat azon az abszurd helyzeten, hogy a létező legszebb nyár esti időben a PeCsa fedett termében vagyunk kénytelenek szaunázni Myles Kennedyék első magyarországi fellépésével egybekötve.

Hogy Jake Pattinson és Tagore Grey gitárosok a The Treatmentből mi okból hagyták végig magukon  a bőrdzsekit (miközben Matt Jones énekes a harmadik nótára már megszabadult tőle) a levegőtlen hodályban, azt egyedül ők tudják, bár végül is nincs jelentősége. Cambridge eminensei ugyanúgy a zsigeri és sallangmentes rock n'roll mellett kötelezték el magukat, mint az Airbourne – puszta véletlen volna a Black Dog Barking - Running With The Dogs lemezcím-párhuzam?..  –, csak éppen messzebbre látnak az AC/DC-nél. Zenei étrendjükben a KISS és az Aerosmith szintén kiemelt helyen szerepel és mindehhez némi hazai ízt sem felejtettek el hozzáadni: az Emergency az egészen korai Def Leppard ifjonti lendületét és polírozásmentes nyerseségét idézte meg. A srácok megjelenéséből és „ma a PeCsa (illetve az aktuális bulihelyszín), holnap a világ” hozzáállásából szintén az sugárzott, hogy nagyon is tudják, mit akarnak, még ha egyelőre nem is beszélhetünk teljességgel kiforrott színpadi produkcióról. Eleinte a hangzás sem volt a segítségükre, de idővel azért helyrerázódott. Nem állítom, hogy a rockzene jövőjét láttam, erről talán a következő albumnak és az ahhoz kötődő következő bulinak kellene majd meggyőznie. Ám addig is itt ez a roppant fiatal brit ötösfogat, zéró egyediséggel, de ügyesen megírt dalokkal és sikerre éhesen. Szóval mindent egybevetve szimpi a dolog. Ha képesek lesznek jól alakítani a sorsukat, még fogunk hallani róluk.

Az Alter Brige ezzel szemben egyértelműen a rockzene jelene és az sem kétséges, hogy jó néhány szép év áll még előttük. Mind a sikert és elismertséget, mind a kreativitást tekintve. Merthogy az ő esetükben az előbbiek nemhogy nem ölték ki az utóbbit, de a Fortress lemezzel az addigiakat is meg tudta fejelni a négy „hídember”.

Az élő teljesítmény terén azonban nem észleltem változást az AB III turné bécsi koncertjéhez mérten. Persze érdemben mi változott volna? A színpadról ugyebár eleve hiányzik minden extra látványelem. Scott Phillips nem tesz hozzá mást és máshogyan az összképhez, mint ami egy klasszis dobostól elvárható, azt viszont az elképzelhető legmagasabb szinten. Erő, rafinéria és húzás – ilyen alapokra valóban egy egész erődítményt is fel lehetne húzni!.. Brian Marshall ellenben önmagához képest is visszahúzódva basszusozott. Eljátszotta, amit kellett, de a jelenléte nem volt igazán mérhető. A zenei agy, Mark Tremonti önálló stílussal rendelkező, karakteres gitáros és – amint azt a Waters Risingban bizonyította – énekesnek sem utolsó, ám az ő kiállásában sincs semmi igazán feltűnő vagy feltűnősködő.

Így aztán a tényleges show Myles Kennedy énekesre (aki pluszban gitározott is!) hárult egy személyben. Tőle is tökéletesen idegenek a tipikus rocksztár-allűrök és pózok, ugyanakkor megvan az a szerény és mégis jó fej kisugárzása, amivel képes életet vinni az előadásba. Mondjuk az a kis jelenet már cseppet vicces volt, amikor a nekünk szánt „crazy fuckers” után is úgy érezte, hozzá kell fűznie, hogy ezt elismerésnek szánta... Egyébként beszélhetett volna kicsivel többet a dalok között. De bánja a fene, legalább nyújtott valami közvetlent és emberközelit. Na meg őszintét is, mert abszolút hihető volt a meghatottsága a közönség hangos éneklése és ovációja miatt. A hangja pedig szokás szerint hibátlanul szólt. Túlzás nélkül szívét-lelkét kiénekli, a ráadásban egy szál akusztikus gitárral elővezetett Watch Over You-nál most talán nem is kell erre különb példa.

A Fortressről nem kevesebb, mint hat tétel hangzott el, kezdve az Alter Bridge számok átlagtempójából felfelé kilógó Addicted To Painnel és ugyanennyi jutott a szettbe a Blackbird lemezről is. Jól időzítve érkeztek a legismertebb nóták (Ghost Of Days Gone By, Isolation, Open Your Eyes), de komoly hangsúlyt helyezett a banda a hosszabb lélegzetű, epikus szerzeményekre is, amilyen a Blackbird vagy amilyenekben a tavalyi album bővelkedik. A címadó dal instrumentális középrésze különösen nagyot ütött. Az egész műsorból egyedül a Tremonti-Kennedy „gitárpárbaj”-műbalhé volt fárasztó és szükségtelen a Rise Today előtt, bár azért szerencsére nem húzták el fájdalmasan sokáig.

Summa summarum el tudom fogadni, ha valaki az élő előadásmód semmilyenségét hánytorgatja fel. Nyilván nem Róma virágzását és bukását kell itt színre vinni, csak hát jólesik az embernek, ha van mit néznie a deszkákon. Pláne egy Alter Bridge szintű és pozíciójú zenekar esetében. A hangszeres játék nívója és a dalok ereje miatt viszont ismét lehidaltam. A fullasztó klímaviszonyokat leszámítva elmondhatom, szép estém volt.

FOTÓK: TÖRÖK HAJNI. További képek ITT.