Nagy várakozás előzte meg a koncertet, hiszen ugyan az elmúlt években többször is jártak nálunk, a mostani alkalom egy különlegesebb volt több tekintetben is. A szabadtéren, sötétedés előtt elkezdődő koncertnek megvannak a hátrányai, főleg egy olyan zenekarnak, mint a Dream Theater, ahol a látványvilágnak is ugyanolyan fontos szerepe van az előadásban, mint a zenének. Másrészről a Park nem bír befogadni több tízezer embert, mint a korábbi események helyszínei. Harmadrészt pedig számomra ez volt az első Park-os buli, végre ide is betehettem a lábamat. A buli amúgy kapott egy VIP rendezvény besorolást, ami annyit tesz, hogy a sajtós és egyéb vendégek egy külön bejáraton át jutottak be, és egy külön páholyból, a Hoppából volt szerencsénk végignézni a koncertet. Ezért külön hatalmas köszönet a szervezőknek, mert az amúgy is különleges élményen még sikerült emelni, nem is kicsit.
A bejutásra várakozva szemlélődtem kicsit és azt láttam, hogy az életkor tekintetében nagyon széles spektrumú tömeg jött össze, legalább egy generációnyi különbség volt a látogatók között és ezt jó volt látni. Mondjuk ez a zenekar által közvetített kulturált és igényes muzsika garancia volt arra, hogy aznap egy békés és barátságos koncert élményben lesz részem. Rég láttam ennyire disztingvált közönséget metal koncerten.
A szépen sokasodó tömeg nagyjából háromnegyed nyolc környékén duzzadt fel akkorára, hogy érdemes volt a belekezdeni az intróba, ami nem volt más, mint az új lemez első dala, a False Awakening Suite, majd belecsaptunk a jó hosszú estébe a The Enemy Inside-dal. Az új lemezről ezen a kettőn kívül még hármat hoztak. A setlist, megnézve az Along for the Ride turné korábbi állomásait tekintve meglepetést nem okozott. Az Awake volt a másik album, ami a koncert gerincének tekinthető, hiszen erről az albumról is öt dalt hoztak. A The Shattered Fortress, On the Backs of Angels és a The Looking Glass hármas alatt még egészen világos volt, köszönhetően a korai kezdésnek (vagy a Park kötelezően szokásos korai, de ez nem feltétlen volt akkor a probléma szerintem. A hangzásra panaszom nem lehet, nagyszerűen szólt az egésze egyben is és mindenki hangszere a helyén volt, egyik sem tolakodott a másik elé, szépen külön lehetett hallani a basszusfutamokat, a billentyűs részeket. De igazából csodálkozni nem is lehet egy ilyen profi bandától. A tökéletességre való „mániájukat” jól jellemzi, hogy azon kívül, hogy minden fénytechnikát ők hoztak és szereltek a szervezőktől hallottam, hogy külön komplett konyhával érkeztek, ami az utolsó fogpiszkálóig kiszolgálta a bandát. Háromkamionnyi cucc – így turnézik a Dream Theater, döbbenet!
Az Enigma Machine környékén esett le a nap az égről, így már a speckó világításban pompázó dobfelszerelésen (ami gyakorlatilag egy űrhajó parancsnoki hídjára emlékeztetett inkább) láthattuk Mike Mangini dobszólóját. Összehasonlítási alapom nincs, hogy összevessem Portnoy-jal Mangini játékát, de ez a „muszájnézned” kategória volt! Az Along for the Ride és a Breaking All Illusion zárta az első felvonást, igen, mint egy színházban, tizenöt perc szünet következett. A szünet alatt mindenféle paródiákkal, gegekkel szórakoztatták a közönségek, ami a kivetítőn ment, valami ilyesmi volt.
Apropó kivetítő. A koncert teljes ideje alatt a színpad hátsó falára szerelt kivetítőn folyamatosan ment a műsor. Videóklip, animáció vagy éppen az élőben rendezett koncertvideó ment, de baromira igényesen és profin mindezt, elképesztően látványosan persze. LaBrie néha hosszú percekre eltűnt a színpadról, amikor neki ott nem volt munkája. Addig a négy zseni muzsikus adta tudásának legjobbját.
A negyedórás pauza után következett az Awake blokk. Gyakorlatilag a lemez B oldalát nyomták le, ami már a hangmérnöki sátor mellől néztem végig, innen azért sokkal jobb volt a hangzás és a látvány is. A negyven perces Awake blokk (Mirror, Lie, Lifting Shadows, Scarred, Space-Dye Vest) végére pedig beillesztették a tavalyi lemez albumzáró dalát. Nem gondoltam volna, de igen, végig lenyomták a Illumination Theory-t, mind a 22 percével együtt. A dal közepén található nagyzenekari rész alatt egy nagyon igényesen rendezett animáció futott, de persze amit műveltek a zenészek színpadon, az valami elképesztő!
Itt nagyjából 22 óra környékén jártunk és azt gondoltam, hogy a korábbi helyszíneken adott ráadás nem fog lemenni a csendszabály miatt, de szerencsére nem lett igazam, igaz ez csak különleges engedélyek megszerzése után volt lehetséges. A ráadás négy dalát a Scenes from the Memory lemez szállította (Overture 1928, Strange Deja Vu, The Dance Of Eternity, Finally Free) emlékezetes és káprázatos befejezést adva az estének.
Nálam viszonylag későn talált be a Dream Theater az életkoromhoz képest, hiszen a tinikoromnak meghatározó bandája lehetett volna, de valahogy nem ilyen zenék vettek körül – sajnos. Viszont annyira jó volt látni, hogy mennyien voltak pont az ellenkező oldalon. Mellettem egy srác konkrétan az Awake blokkot végigénekelte és végig léggitározta, annyira meg volt őrülve.
Még mindig a koncert hatása alatt vagyok. Ez az öt pali olyan természetességgel nyomta le ezt a három órát, benne a halandó ember számára követhetetlen bonyolultságú témákkal, hogy az ember szinte gyermeki vigyorral az arcán állta/ülte végig az estét. Legalábbis én így éreztem magam. S ha lehet hinni a staffnak, márpedig miért mondanának zöldeket, végtelen szerény emberek hozták el nekünk ezt a varázslatot. Minimális allűrök nélkül áll évtizedek óta a deszkákon ez az öt ember és minden egyes ilyen koncerttel tovább írják saját legendájuk sztoriját.
Hatalmas köszönet az élményért a zenekarnak, a lehetőséget pedig a Budapest Parknak és a Skalarnak!
FOTÓK: Török Hajni
