Mike Portnoy visszatérése egybeesett a zenekar fennállásának negyvenedik évfordulójával - mondja valaki, hogy ez nem volt így, előre kitalálva. De nem is ez a lényeg, hanem hogy emiatt (mármint az első tényező miatt) a Dream Theater újra érdekes lett sokak számára, érdekesebb, mint az elmúlt másfél évtizedben bármikor. Nyilván ezt az egészet egy turnéval körítették meg, aminek volt egy budapesti állomása is.

Nálam a Mindenszentek, Halottak napja mizéria nem egy olyan dolog, amit külön tartok, bizonyos szempontból nekem olyan, mint a Karácsony. Tudjátok, nem csak ezen az egy napon kell... Pont emiatt nem egy temetőturné, hanem egy házfelújítás kellős közepén léptem el bulikázni, mert legalább annyira idegfeszítő tud lenni a kecópofozás is, mint a szép ruhában temetőn pankrátorkodás. De most ebbe ne menjünk bele.

Nyilván én is nagyon vártam, mit szállít az újra klasszikusnak mondható legénységgel kiálló progmetal legenda. Akárhogy igyekeztem kerülni a játszott dalok listáját (ugyebár az első Portnoy-érás random dallistáknak a színpadi technika miatt annyi), a YouTube algoritmus meg-megkínált rajongói felvételekkel, amivel persze nem éltem, de egy-két címmel ezek miatt tisztában lettem. Így sajnos lelőttek néhány poént, de fura mód ezek miatt annál jobban vártam az eseményt.

A merch nem volt valami szép, sőt, egy ilyen zenekarhoz képest igencsak risziroszi mintákkal és persze erős árakkal találkoztam, de legalább sikerült lecsapni a Metropolis 2. regényverziójára, amire nagyon pályáztam. Ment is a gyűjteménybe a kötet, no igen, de hová rakjam a koncert alatt? A megoldás a pulcsi zsebe lett, az meg ment a derekamra. Lelemény! Plusz sikerült egy tök jó helyet találni közel a keverőhöz, azaz mindent láttam és hallottam, jöhetett a feltételezett, elvárt varázslat!

A szokásos intró videó helyett (ezt később lőtték el) egy turnémolinós, lézeres-fényjátékos bevetető intró után rögtön a... Parancsolsz? A Metropolis I-el nyitni a koncertet? Mifene? Soha rosszabb kezdést, basszus! De legalább megvolt az első igazi kruciális pont tesztelése a hamar kitisztuló hangképben: James hangja. Kérem, emberünk igaz, elspórolt sok magast és necces hangot, de amúgy jól tette. Inkább legyen kicsit egyszerűbb neki is és szóljon jól, de szokatlanul, minthogy menjen a nyekergés, szóval plusz pont.

Amúgy a zenekar láthatóan igen jó hangulatban volt, hiszen még a turné elején vagyunk, de nem annyira, hogy ne legyenek bejátszva a dalok, de még nem is annyira kései, hogy rutinból menjen a show. Pont ideális állomás volt a budapesti.

Persze a legtöbb szem a visszatért zenebohócra, Mike Portnoyra és a mega-giga dobcuccára szegeződött, aki cserébe tette is magát rendesen, mondhatni megdolgozott a megszavazott bizalomért. A többi hangszeres a szokott módon statikus volt, viszont Jordan állványa és rajta a LED panel nagyon ötletes, néha a lejátszott hangok ritmusát muatta, néha kivetített képen "MIDI-ben" láttuk azt, hogy mit is fog le éppen. Ez tök jó ötlet, mert amúgy elég keveset látni, mit motoszkál a cuccain, akárhogy dönti is azokat.

Viszont James nagyon élte a világát, az első szettben pörgött-forgott, tényleg látszott rajta, hogy jó hangulatban van, ahogy írtam is, a hangja is rendben volt. Ezzel ellentétben mintha a második felvonásra ez megváltozott volna, a videós bevezető után érkező friss Night Terror első versszakát konkrétan tokkal-vonóval lekéste, kicsit sután is szállt be, aztán az Under a Glass Moon magasai alatt már a szokásos módon szenvedett, igaz ez korábbi felvételeken is necces volt neki. Igaz, jó dalról beszélünk, de miatta lehet nem kellene erőltetni, nem tudom.

Meg amúgy is, az első felvonás Metropolis I, meg a megidézett II. mellett a The Mirrorral, a Panic Attack-kel, a Barstool Warriorral, Constant Motionnel és a záró As I Am-el jobban tetszett, igaz a kettes kör, ha itt véget ért volna az egész, sem húztam volna a számat. Jó a folytatás sem volt rossz a már említett Night Terrorral, This Is The Life-fal és Octavariummal, de a Vacant, Stream of Conciousness helyett én szívesen hallgattam volna mást (nyilván egyéni probléma). Amúgy érdemes készülni, 2025-ben jön az újabb turné, akkor a teljes friss lemezt, a Parasomniát eljátsszák majd, állítólag majd ha megjelenik, megértjük, miért.

Aztán a ráadásra megint jött egy sortűz, azaz a Home, a Spritit Carries On és a végére a Pull Me Under, csak hogy a maradékot is kiszedjék a nagyérdeműből, ha a szünettel együtt összesen három órás, régen játszott finomságokkal teli, szerintem állat jól szóló, és emellett iszonyat látványos műsor nem lett volna elegendő. Persze nem tudtam nem arra gondolni, hogy egy-két vetítésnél ne kapott volna a szívéhez néhány érzelmesebb anti-AI harcos, haha!

Lehet mondani, hogy ez a negyven éves kanyar most egy ilyen összeszokó, vagy rosszmájúan fogalmazva cashgrab turné, viszont abból a legveretesebb, amit össze lehetett rakni. A szett rogyott a nettó slágerektől és a közönségkedvencektől, érdekes módon a javát elég régen játszotta a zenekar. Külön öröm, hogy a Mangini-korszakot sem felejtették el, onnan is jutott két dal, nem is lett volna szép elmismásolni bő tíz évet az összesen negyvenből.

Basszus, negyven év! A Dream Theater már akkor bőven volt (igaz, még csak az első lemezére készülő zenekarként), amikor én megszülettem és még mindig a technikás(an szórakoztaztató) progresszív muzsika magasiskoláját nyújtják. Mindezt úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, pedig nagyon nem. Habár szeretem a "másik" Mike játekát is, azért érezni lehetett, hogy az ötös most ismét "hazatalált", szóval... Így tovább! Zseni volt ez a koncert, sokkal jobb mint vártam, így nagyon örülök, hogy ott lehettem. Aztán tali legközelebb!

FOTÓK: RÉTI ZSOLT 
További képek ITT.