Keménynek tűnt a választás, hogy a Rockmaraton legpsychobillysebb napját kihagyjam-e EZÉRT a buliért, de végül győzött az asszonyi vonzerő, és az a fajta másik, ami csak kiakasztott flanger- és fuzzpedálokkal megerőszakolt vintage gittyókból árad, mint a százdeci. Jó választás volt. A garázsrock ezen az estén egy konszolidált, glitteres, sötétrózsaszín monster truckká változva bedarált, megcsócsált, átment rajtam, és nekem még jobb volt ez, mint neki. Az aréna a Gozsdu Manó klub, a 2x2 kerék a Wattican Punk Ballet (Örményország-Budapest vonalon) és a Deap Vally (a legdögösebb dél-kaliforniai import alkatrészek) voltak. Jómagam pediglen a fröccsös földig lehengerlődtem.
A Gozsdu Manóban először jártam... Nem egy rockklub, de nem is baj, annál zártabb és igényesebb – fura is volt ilyen volumenű bulit egy ekkora helyen látni: a vörösfényes verem lényegében ötvözte egy igényes, fiatalos belvárosi bár és egy vidéki rockpince minden szépségét 2 helységben. Miután a helyszínen kiderült, hogy az interjút mégsem kaptuk meg az összekötőktől, elég volt elkapni a bűbájos kisdobost, Julie Edwardsot a lépcsőfordulóban, és egyeztetni vele egyet – szóval ne aggódjatok, kedves rockstation-akoliták, bohém megjelenésünknek hála KÉSZÜLT Deap Vally interjú a koncert után, csak nekünk, soron kívül, és hamarosan azt is megkapjátok!
2 ouzo meg egy meggysör legurítása és a budapesti underground/rockélet színe-java megérkezése után a még mindig álmosan szállingózó tömegre nem várva tovább, Karen és Gaya, országocskánk legkülöncebb tesópárja – közismertebb néven a Wattican Punk Ballet – csapott a húrokba... dobokra... effektekre... kacsókba... képünkbe. Az Anonymous-álarc, El Topót idéző fedóra, virágos-szalagos színpadkép, eszelős göncök (Gaya – ez a nő egy édes kis hasisos süti! – most játékbaba-ruhában) már vizuálisan épp leápoltak, de aztán megszólalt a műsor is: folyamatos helycserélgetéssel szörfölvén a hangszerek között, larger-than-life és überlovely, édesen tört angol átvezetőkkel átszakítva, most a duó úgy döntött, felveszi a versenyt a vendégekkel, és alaposan lehangoltak. Már a gitárokon, nem engem.
Játékos artrockjuknak mintha különkiadását hallottam volna, néha kimondottan az Electric Wizard jutott eszembe mocsaras-bugyborgós hangzásával... Az Over meg a Little Girl már lassan a közönségnek is megy (itt még rohadt passzívak voltak amúgy, de legalább figyeltek – hiába, no, aki el van kényeztetve élőzeneileg...), és a kissé kaotikussá váló pörformanszt az American Woman (pun intended) rázta egyenesbe. Hiányzott a dinamikus, menetelős húzás, néhol túl széttördeltek voltak számomra, de helyette kaptam egy kis extra súlyos pszichedéliát és "cukkermukkeresített" noise-rockkal pofámba tolt agybajt tőlük... Ha van kétfős karnevál, hát ők azok. Élmény volt, mint bármikor, ahogy az várható az ország egyik legizgibb zenekarától, bár a Fekete Zajos koncertjüket még mindig nem übereli semmi. --- 4/5
Figyelemre méltó, hogy mikor fél órával később végre a kaliforniai cicamacák is reszelni kezdtek, egyetlen egy klasszikus értelemben vett rockert sem találtam odabent... Sehol egy bőrkabát, egy lobonc, egy bakancs, sehol egy Akelával viccelődő tahó, senki se noszogat bokarúgdosva, arcomba könyökölve egy kis „baráti pogózásra”, vagy önti nyakamba a vizezett sörét. Ez kicsit (NAGYON kicsit) elszomorított, ugyanakkor jó látni, hogy így, a XXI. században már nincs értelme kőbányai megkülönböztetésekbe bocsátkozni: szemcsis 30-as nördök és urbánus hippilányok egyszerre izzadtak velem a faltól falig telt, szerintem teltházas pincében, nagyon helyesen! És az a show, amit a mezítlábas dívák glitteres hooker-topban és tigriscsíkos merevített bermudában leműveltek, az beleégett azokba, akik ott voltak. Több, mint 1 órán át (legyen inkább másfél) szólt a kérlelhetetlen, faék egyszerűségű, óriási riffes, halál picsája alá letorzított garázs rock’n’roll, talán az érzés legautentikusabb tolmácsolásában lehetett részem idén (egy fergeteges Mother’s Cake koncerttől eltekintve, róluk később).
Sokkal, SOKKAL indulatosabban hangzott az egész, mint az eleve príma felvételen: Mastodoni mélységekről, szerintem közel csutkáig tekert distortiönökről és fuzzokról, és a leggiccsesebb Coca-Cola reklámokba illő későéji nyári örömködés hangulatáról beszélünk itt, amire a koronát (olcsó műanyag benzinkutas tiarát) Lindsey és Julie izzó közös vokálja tette. A Bad For My Body jól megadta a testvéries alaphangulatot, ahol később a Lies cizellált dobjai belefordultak a Creep Life soha ilyen jól eddig nem szóló sztalker-fikázásába, az egészen Kyuss-i szinteken trippeltető Drought szaggatott ütemébe, a Woman of Intention dominás riffjeibe... Egyszerűen nem volt üresjárat, és nem éreztem még egy gitár vagy basszus hiányát – az egyetlen, amit hiánynak mégis felvethetnék, annyi, hogy több gyors számot is elfogadtam volna. Bár akkor talán nem dőlt volna ilyen nyersességgel a szexualitás a hangfalakból, amik szinte maguk is izzadtak. Apropó izzadás: a két hölgy és a század rajongó szerintem fejenként kiizzadt 1-2 kilót a végére, fullasztó és szédítő volt együtt nyomorogni, de ez kérem így volt szép, így volt kerek, teljes. Pár kedves kiszólás, halálcuki „kö-cee” is befért a műsorba azért, ahogy kell, és még azon se vesztek össze, hogy kutyásnak, vagy cicásnak jobb lenni, csak majdnem. Emellett: 111%-os házibuli/pincehangulat, lefutó vér literjei.
A már-már dubstepes húzású Walk of Shamere szétrúgdostuk a padlót, a fináléban pedig a belassult-begerjesztett Baby I Call Hell (és együtt vokálozó közönség) fölött végigadtuk a teremben, fejünk felett Lindseyt, majd vissza a színpadra (ezt sikerült lekapni a cikket nyitó képen), ahol a prosztóságig leegyszerűsített I Put A Spell On You coverrel zártak. Én meg fennakadt szemekkel. Alig telt el 10 perc, és már jöttek is, úgy, ahogy voltak pacsizni meg fotózkodni a fanokkal, kiárusítani a merchpultot, és 20-30 minuta hálálkodás után beirányoztuk az öltözőt. Ilyen laza, természetes, no bullshit rocksztársággal még nem volt szerencsém, és csak remélhetem, hogy lesz még. --- 5/5
Az este abszolút siker. Ennek a két kettősnek valamit sikeredett felpiszkálni az ős rock’n’roll egyszerűségéből, abból az erotikus-zsigeri lázadó minimalizmusból, ami mindenkiben ott lüktet, és ami már néha úgy tetszik, a rádiós szenny és az egyre kisebb klubokba szétaprózódó túlkínálat kereszttüzében elhallgatott. Nos, most megbizonyosodhattunk róla, egymást összekenve és túlkiabálva, hogy NEM. Az ilyen showk élesztik újra és újra a hitemet abban, hogy a rock’n’roll tényleg örök, és amíg vannak ilyen forradalmárok és ennyi DÖG egy produkcióban, mint ezekben, addig, és csak addig, elpusztíthatatlan is. 2x kettejük végeredménye itt bizony 5-ös.
Ja, és Gozsdu Manó, ilyen buli után már hűtheted is a következő meggysörömet: előre foglalt helyet növesztett kend minden rockra igényes szerencsés radarján!
~
írta Nemesúr(/Nemes Márk)
