Immáron hat éve annak, hogy utoljára Linkin Park koncerten jártam. Azóta sok víz lefolyt azon a bizonyos folyón. A The Hunting Party után pedig kétség sem fért hozzá hogy jegyet kell váltanunk a srácok egyik bulijára Európában. Kicsivel fél négy után neki is vágtunk a több mint két órás útnak, a lehető „legjobb” napot fogtuk ki arra, hogy megtapasztaljuk milyen is az, ha Bécsben dugó van. Ennek hála az Of Mice and Men-ről sikeresen lemaradtunk. Egy gyors parkolás után már a Stadthalle bejáratánál találtuk magunkat, amit egy gyors ruhatár/büfé követett. A helyünket elfoglalván újfent azt tapasztaltuk, hogy osztrákok, ha ülőhelyet váltanak, akkor ők bizony ülni is fognak, hiszen ez a koncert is egy a sok közül számukra.

Húsz perc várakozás után azonban felcsendültek a Guilty All the Same kezdő taktusai, amit nem bírtunk ülve hallgatni ez által jó pár állampolgárnak borsot törve az orra alá. Ugyan próbáltak minket többször is „leültetni” süket fülekre találtak. A színpad kimondottan egyszerű volt, két „pontokból” álló kivetítő plusz egy kisebb kifutó adta a „látványt”. A hangzás is kimondottan „vékony” volt a két héttel ezelőtti Lady GaGa koncerthez képest.

A dalok alatt könnyedén beszélgethettünk és a fülünk sem csengett a koncert után. A setlistet mintha csak Chester „ellen” alkották volna ugyanis már az elején olyan számokat vonultattak fel egymás után mint a One Step Closer vagy a torokgyilkos Given Up. Hiába az új lemez ez az este a biztonsági játékról szólt ahol a legnagyobb slágereket igyekeztek felvonultatni a rendelkezésükre álló 100 percből. A Rebellion-t játszi könnyedséggel hozta Shinoda akár csak Bennington akinek újfent torkának „elmetszése”volt a feladata. Különböző átvezetők és lassabb dalok után megkaptuk a második szólót az estén, amit Mike prezentált a Wretches and Kings és a Remember the Name (Fort Minor) kombinálásával. Sajnálatos mód Joe Hahn a saját száma után nem sok jelét mutatta annak hogy élvezné a koncertet, inkább a telefonjával volt elfoglalva amellett hogy a DJ pultja mögött többször leült megpihenni.


Az In The End-re még az ülőhelyeken is beindult jó pár ember, akik azzal a lendülettel vissza is ültek, ahogy vége lett a dalnak. Egy rövidebb „visszatapsolást” követően következett a „ráadás” ahol szinte csak „rövidített” számoknak lehettünk szem és fültanúi. A Bleed It Out-ot legalább háromszor olyan hosszúra nyújtották hála a Rob szólójának, aki sokat fejlődött 2008 óta.

Meghajlás, pengetők, dobverők, törülközők bedobása a közönségbe majd egy Chester „puszi” után vége lett. Mintha csak húsz perc lett volna az egész, de nem. A zenekar majd kicsattant az energiától azonban a „gyenge” hangzás visszavetett a hangulatból, mi azonban így is majd levetettük magunkat a lelátóról. Találkozunk 2015-ben!

A képekért és videókért köszönet, Surányi Erikának és Lukácsi Lőrincnek!