Örök optimistának tartom magam, így még akkor is bizakodva vágtam neki a kedd esti GIAA bulinak, hogy egy szál magam maradtam. Kikoptak az arcok mellőlem, és ugyan a helyszínen találkoztam nem egy ismerőssel, azért ez így mégsem volt az igazi. Gondolkoztam erősen, hogy visszamondom az egészet, és menjen helyettem más, de jelentkező sem akadt, és azért keddre már bennem is mozgolódott a vágy, hogy láthassam az íreket.
Ez volt a negyedik alkalom, és vegyes érzelmeim vannak az első három koncertjükkel kapcsolatban. Ez főleg annak tudható be, hogy az évek előrehaladtával egyre több olyan lemezük született, ami engem kicsit sem hatott meg, és mivel azokat promózták, nagyon felhígult a setlist olyan dalokkal, amik egyszerűen nem képesek azt az emóciót kiváltani, mint a korábbiak.
A korai kezdésre szépen megtelt a nagyterem, s bár láthatóan kevesebben voltunk, mint a legutóbbi Düreres bulin (a Hajó is szépen tele volt), azért ez is azt bizonyítja, hogy a God Is An Astronautra évről-évre kíváncsiak az emberek. Feltűnően sok külföldi volt, ami számomra egy nagyon örömteli dolog, hiszen manapság már turistaként és itt élő melósként/diákként is szép számmal élnek, ideje volt, hogy az ilyen eseményekre is nagyobb számban kezdjenek lejárni. Az Echoes-ra értem be és nyomakodtam előre, ahol sokkal jobban tudtam elmerülni a zenében, és ahol a hang is sokkal ütősebb, teltebb, tisztább volt. Nagyon faszán szólt, a fények is tudták fokozni a vizuális élményt. A régi nótákat, amiket a mai napig szívesen hallgatok, nagy részben felváltották újabbak, így ezek a túlművészieskedett, ambientben erősen megmártogatott dalok egyszerűen nem fognak meg. Nem tudok átszellemülni sem otthon a kanapén, sem itt, élőben. A közönség nagy része vevő erre, ezért van itt, én viszont a Worlds In Collision féle nótáikat kedvelem inkább. A Caspianhoz tudnám hasonlítani a végbemenő folyamatot, akik szintén a Tertia lemeztől kezdődően eltávolodtak egy sokkal líraibb, nyugisabb, intelligensebb zenei irányba, amit ők fejlődésnek értékelnek, én meg szimplán elunom rajta az életem.
Ez a helyzet a GIAA-val is. Én azt szeretem, ha történik valami, viszont az arányok elcsúsztak, így a dalok nagy részében nem történik semmi, vagy túl direktbe történik. Az instrumentális post-rockot ha nem is temetem, de képtelennek tartom arra, hogy alkosson egy újabb The Four Trees-t, vagy Age of the Fifth Sun-t. Az este folyamán mindig jött egy újabb dal, ami tartotta bennem a lelket, a From Dust to Beyond vagy a már említett Worlds in Collision, de néha csak tétlenül topogtam, kimentem sörért, elszívtam egy bűzrudat, majd visszatértem a helyemre.
A hangulatra nem lehetett panasz, a résztvevők odatették magukat, mindkét oldalról, és a Forever Lost alatt a libabőr is megérkezett végre. A Kinsella tesókból szokás szerint Torsten volt aktívabb, míg Niels átszellemülten pengette basszusát, és természetesen a fő hangulatfelelős ismét Jamie Dean volt, aki folyamatosan tüzelte a közönséget. Stephen Whelan dobos érzésem szerint sokat tehetne hozzá ahhoz, hogy ez az egész még inkább üssön élőben, ő ehelyett megelégszik a háttérből hozott biztonsági játékkal, lelke rajta, így is sokszor volt pontatlan. A másfél órás játékidő becsületes, azonban a lelkes közönséget látva igazán visszajöhettek volna a végén még egy nóta erejéig. Egy társaság részeként nagy eséllyel alig láttam volna valamit ebből a koncertből, így valahol jó is volt a magány, de még így sem tudta elérni nálam a kozmikus ír űrutazó négyes, hogy maradéktalanul elhiggyem, amit prezentálnak. Mindenképpen élmény volt ott lenni! Kedd estére keresve sem lehetett volna jobb programot találni egy God Is An Astronaut koncertnél, és ha alapvetően fanyalgásnak is tűnhet a véleményem, azért a közönség reakciói alapján egyértelmű volt, hogy ez a csapat uralkodik, és remekül csinálja, én meg jelen sorok írásakor is a Golden Sky-t bömböltetem, Az élet szép.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.
