A „Big Four” csapatai közül a legkövetkezetesebben – azaz a legkevesebb változ(tat)ással – kétségkívül a Slayer tart ki a saját zenei világa mellett, de hát aki szereti Kerry Kingéket, az ilyennek szereti őket. Márpedig az érdeklődés továbbra is óriási irántuk, és Bécs hajdani gázgyárának egyik tartályépületét is gond nélkül megtöltötték. Igaz, a mostani turnépartnereknek szintén komoly érdemeik voltak ebben.
A Kvelertak ezzel a negyvenöt perces programmal lényegében azt igazolta, hogy viszonylag fiatal, kétlemezes banda létére ekkora színpadon, ilyen parádés felhozatal részeként is képes abszolút meggyőző teljesítményt nyújtani. A látványosságról elsősorban a frontember, Erlend gondoskodott – na, nem mintha a többiek lélektelenül, életuntan játszottak volna –, aki az első néhány percet a szokásos bagoly-fejdísszel nyomta le, a vége felé meg „K” betűs zászlót lengetett (az egyik mikrofonállványt fel is döntötte vele). Náluk a kissé elmosódott hangzást sem éreztem zavarónak, a Kvelertaknak alapvető ismérve a koszosra vett sound. Lehet, hogy ezt a krákogó énekkel kísért „black n’roll” muzsikát nem ők találták fel, viszont mára elértek annyit, hogy a köztudatban nagyrészt az ő nevükkel kapcsolódjon össze.
Az új album megjelenésére készülő Anthrax nem sokat variált az utóbbi években berögzült szettjén, ám ezek annál jelentősebb módosítások voltak. A mostani turnén debütált élőben a friss Evil Twin nóta, és ennek a fogadtatása sem bizonyult visszafogottabbnak, mint a nagy klasszikusoké. Nem hiába ígérte Scott Ian a dal felkonferálásában, hogy aki netán még nem hallotta, az most be fog szarni tőle.
Amúgy velünk sem volt ez másképp, akik már ismerjük… A végén pedig az Among the Living került elő. A Worship Music lemez átütő erejét és sikerét mi sem mutatja jobban, mint hogy a Fight ’Em ’Til You Can’t és az In The End sem maradhatott ki, úgyhogy nem akármilyen magasra tették fel maguknak a lécet a New Yorkiak. Egyébként a szokásosan energikus színpadi show-t kaptuk Scottéktól. Még a March of the S.O.D. (!) is belefért, amelyben Joey Belladonna is gitárt ragadott.
Az „ifjú titán”, Jon Donais sem csak a gitározásra összpontosít már, sőt egyre jobban elengedi magát a deszkákon, bár azzal azért tisztában van, mi itt a pontos szerepe. Ja, és John Dette-vel a dobok mögött nem lehet tévedni, bármennyire is ragaszkodnánk Charlie Benante jelenlétéhez és játékához. Az Anthrax még mindig az egész műfaj egyik legéleterősebb, leglátványosabb koncertbandája és pont.
Másképp ugyan, de a Slayer show-ja szintén ütött. Ők, Scottékal ellentétben, alig moccannak (persze Gary Holt és Kerry King egy helyben állva is folyamatosan dönget), viszont a díszletek – háttérképek, fel-le mozgatott fordított keresztek – és a fények roppant hatásosnak bizonyultak. Mindezt átélve az embernek nincs kedve azon túráztatnia magát, hogy a jelenlegi felállás mennyire hiteles Slayer néven. Erről és az előzményekről nyilván mindenkinek megvan a maga véleménye, ám a Repentless album, illetve az arról elővezetett négy szám mégiscsak a zenekart igazolta. A nyitásként ellőtt címadó (tipikus egyenes vonalúan hasító King-zúzda) mellett nekem személy szerint a borult, lassan kibontakozó When the Stillness Comes tetszett a legjobban ezek közül. A God Hates Us All-ig tartó korszak alapnótáinak összeválogatása tulajdonképpen papírforma-eredményt hozott, de elsősorban mégiscsak ezek miatt járunk Slayer koncertekre, nem igaz?! Különben is a Postmortemet rögtön másodikként bedobni milyen szép húzás már!..
A dalok minimális szünetekkel vagy egymásba átcsúszva következtek egymás után, Araya alig pár alkalommal kommunikált az egybegyűltekkel.
Száz szónak is egy a vége: azoknak adok igazat, akik úgy vélekednek, sok rendkívülit nem művelt a négyes azon kívül, hogy a tőle megszokott és elvárt gyalulást végezte kb. másfél órán át, mégpedig könyörtelen profizmussal. Az eredeti tagság fele, a létező legideálisabb emberekkel (Paul Bostaph immár a harmadik időszakát tölti a bandában) kiegészülve, teljes értékű Slayer élményt nyújtott.
