Az, hogy én egy holland fesztiválon kötöttem ki, egy igen nagy figyelmetlenség végeredménye volt. Aki olvasgatja az irományaimat tudja, hogy rühellem a fesztiválokat, arénákat, stadionokat, mégis sikerült beesni egy állatkertbe.
Idén, sőt tavaly és tavalyelőtt is sikeresen, bebuktuk a High On Fire koncertjét, a létező összes módon, így az idei évre kötelezővé tettük magunknak, hogy megnézzük őket végre, és ezen vágyunkat az új, Luminiferous című lemeze is csak fokozni tudta. Rá is leltünk a miniturnéra, miután nyáron kétszer is elszalasztottuk, és kinéztük magunknak az eindhoveni bulit. A repjegy annyi volt, mint a Bp.-Pécs-Bp. viszonylat, talán annyi se, így gyorsan megvettük a repjegyet, ezután jött volna a belépő. Megrökönyödve látjuk, hogy 48 euró. Mi a fasz? Speedfest? Ne bassz!!! Utálom a fesztiválokat!!! És még kik lépnek fel? Napalm Death, Carcass, Obituary, Refused, Danko Jones, Peter Pan Speedrock, Voivod, Vintage Caravan, hmmm nem rossz. A Refusednak kifejezetten örültem, a többivel meg úgy voltam, hogy legalább elmondhatom, hogy láttam őket. Viszont így megkértem drága jó főszerkesztő urat, hogy ha lehetsegges, intézzen akkreditációt, hátha...
A fesztivált rendező Peter Pan Speedrock zenekar egy abszolút lokál fesztet visz már 10. éve, 90%-ban eindhoveni és holland arcokkal. A maradék 10% pedig az Európa északibb tájairól összeverbuválódott Turbojugend sereg. (A norvég Turbonegro zenekar rajongói által életre hívott denim démonok, hímzett farmerdzsekikben, és a motorosoknál bevált lokáljelzőkkel, és a leglehetetlenebb becenevekkel) Le a kalappal előttük, mert kérésünket abszolút pozitívan fogadták, és ugyan megjegyezték, hogy lokál fesztivál lévén nem jelentkeznek ide más országokból, és ők sem keresik más ország újságíróit, de azért csak menjünk bátran, mert szívesen látnak, és kaptunk két passzt, fotópasszt (utólag is nagy köszönet érte), ingyen piát sajna nem.
A két héttel ezelőtt történt párizsi események a Speedfest forgatókönyvét is átírták kissé. A kapunál roppant körülményes volt a bejutás, aprólékosan motoztak, amit mi megúsztunk, de a fesztivál felénél beeső, addig a hotelban az igazak álmát alvó Viktor barátunk megtapasztalhatta, milyen az, amikor valakit TÉNYLEG átvizsgálnak. A line up-ban is elég komoly változás történt, ugyanis az est egyik húzóneve az Eagles Of Death Metal, érthető okokból offolta a hátralévő dátumait. Nem kerestek senkit a helyükre, erre az idő rövidsége miatt esély se nagyon volt, és mivel az egynapos feszt már sold out volt, így okuk sem nagyon volt a kapkodásra.
A régen óragyárként üzemelő Klokgebouw egy tágas, minden igényt kielégítő komplexum, két nagy teremmel, és egy kisebbel, hozzá sok pult, és egy teljesen önálló kajás egység. A koncertek minimálisan fedték egymást, de a két nagyteremben egyszerre nem ment semmi, ha jól emlékszem 5000 ember jött össze ezen a hideg novemberi estén, hogy belevesse magát az egész éjszakán át tartó koncertek özönébe, de még a kajás részen is gondoskodott egy DJ, hogy ne lessen elbújni a zaj elől. Itt egyébként a Kacsatánctól a Scooterig ment minden agyromboló zene, de hallottam lemenni vagy 2-3 Hellacopters lemezt, meg rengeteg Turbonegrot, nyilvánvaló okok miatt.
Az árak iszonyatosak voltak. Tokenes rendszerben zajlott a vásárlás, 2 euró 50 centért kaptál 1 db. tokent, amiért kaptál 2dl (!!!!!) hideg helyi sört. Nos, ha a végeláthatatlan embertömegen még túl is teszem magam, ez azért újabb szeg volt a fesztiválok koporsójába. Kelet-európai csöves lakótelepi suttyó vagyok, aki a bécsi Arénában is a kúton iszik, itt viszont hiába volt passzunk, amivel ki-be járhattunk vígan, a rum a hotelban maradt, a közelben pedig se egy Albert Heijn, se egy talponálló. Kénytelen voltam beleölni az estébe egy kisebb vagyont, hogy kellően részeg legyek a zajhoz, a tömeghez, és a 9-10 órás egy helyben léthez.
Esténket a leginkább nekünk való helyen, a kis színpadnál kezdtük. A Trashers névre keresztelt pódiumon elcsíptünk egy olasz hardrock zenekart, akikről pont aznap hallottam először Ádám barátomtól, aki vadul ecsetelte, hogy ki kell menni Bécsbe megnézni őket, mert kuuuurva jó, erre nesze, már nézhette is azon melegében! :))) Nagy volt az öröm, főleg mert a Giuda egy kibaszottul menő zenekar! A mór énekes maga a megtestesült életigenlés, de a többi tag is felettébb lazán vette a dolgokat, és sikerült egy hatalmas bulit kerekíteniük bemelegítés gyanánt, miközben vígan szartuk le, hogy a Pro-Pain még nagyban gyakta a népet. Ja nem, akkor már a másik nagyszínpadon Nick Oliveri és a Mondo Generator küldte, de pont rosszkor. Ha a Giuda programja 3-4 számmal rövidebb, az év nagy meglepetését produkálták volna, így viszont a végére már kicsit untam.
Kis lazítás, és jöhetett az az Obituary, akiknek munkásságát nagy ívben kerültem eddig, egyáltalán nem éreztem soha szükségét, hogy hallgassam. Viszont tudatában annak, hogy most megnézhetem őket ha akarom, ha nem, az új lemezbe belefüleltem, és miután a Düreres koncertjükről mindenki elismerően nyilatkozott, már kifejezetten vártam is a fellépésüket. Átlagban 45-50 perc jutott a fellépőknek, én kb. félórát adtam nekik, utána muszáj volt kimennem a friss levegőre. Kibaszottul alapzenekar az Obituary, nagyon élveztem amit hallottam, helyenként olyan rock'n'roll muzsikát nyomtak, amit bármilyen körülmények között imádnék, de gondoltam sok lesz a jóból, bírni kell még később is. Azt viszont megállapítottuk, hogy a Demolation színpad baszott jól szól!
És nem sokkal később azt is, hogy a Wrecker színpad legalább annyira trágya, amennyire jó a Demolation. Ennek éppen a #aviláglegjobbzenekaraanapalmdeath itta a levét. Azon felül, hogy ez a zenekar számomra tökéletesen értelmezhetetlen, szerethetetlen, még szarul is szólt. Szerintetek meddig bírtam? Bocs Csiga, tisztelet meg minden, de minimum 10x kell újjászülessek, hogy ezt egyszer végighallgassam. Helyette inkább nézzünk csak bele a kisszínpados Dictators buliba! Sodródás, egy sör, jaj pisilni kell, na ott a terem, oldalogjunk már oda. Na bazz, vége. Ennyit a Dictators-ról.
Sebaj, 40 perc, és kezdődik, amiért eredetileg érkeztünk! Addig bóklászás, merchbámulás, High On Fire póló vétel, kabátba tuszkolás a ruhatárban, helyi finomságok füst formájában való közelebbi ismerkedése, majd 10 perccel korábban a tökéletes pozíció elfoglalása, azt had jöjjön végre az a kurva sludge!!! És jött is, óramű pontossággal. Matt Pike és bandája az új lemezt is indító Black Pot-tal foglalta el agyam minden egyes szegletét. Nem voltak gondolataim, érzéseim is csak a zenére koncentrálódtak, teljesen kizártam a külvilágot. Lehettek volna körülöttem ötvenen, vagy ötszázezren, totál nem érdekelt semmi. A hangzás úgy volt kása, hogy még inkább emelte ennek a súlyos, nyúlós, nyálkás mocsári lápnak az élvezeti faktorát. Elmerültem az iszapban fejem búbjáig, ki se láttam, csak jöttek sorban: Rumors Of War, Carcosa, Death Is This Communion, Luminiferous. Ádám barátom kedvence, a Falconist volt az első nyugalmasabb pontja a szettnek, itt végre körbepillantottam, és örömmel nyugtáztam, hogy a High On Fire utolsó két lemezével oda került, ahol a Mastodon szintű zenekarok tartanak. Amint kicsit közérthetőbbé tették magukat, máris nagyot változott a világ. 12 éve még együtt nyomták a Trafóban, most pedig a 4-5000-es csarnokok népének nyomják, de ezek a zenészek ugyanazok a mocskos, alkoholgőzzel és drogokkal teli underground arcok maradtak, hála égnek. Olyan hamar lement a műsoruk, hogy bőghetnékem volt. A Fertile Green még a fülemben zakatolt, miközben a másik színpadon már a Carcass készült leigázni a hallójáratokat.
Én itt kivettem egy kis szabit, lerendeztem pár telefont, újabb helyi különlegességet lélegeztem be, majd ettem 2 és 1/2 tokenért egy fél pizzát, ami jó, ha 10 dkg-t nyomott. Kezdett alábbhagyni a lendületem, ezen a sok kis adagos sör sem segített, de azért derekasan álltam a Voivod nyaktörő virgáit, hajlításait, váltásait, miközben arra gondoltam "na végre, őket is kihúzhatom". Nem sok maradt hátra számunkra az estáből, de a Danko Jonest így is messzire kerültem, a Crobot-ról lecsúsztam, így a Refused volt a fesztivál utolsó, érdeklődésre számot tartó bandája.
Dennis Lyxzénéket láttam már pár éve, a re-union turnéjuk alkalmával, és egyáltalán nem voltam kibékülve azzal, amit produkáltak. A baloldali kommunista eszmékbe beletokosodott svéd banda még azt a nem túl szimpatikus lépést is meglépte, hogy míg a fesztivál összes zenekara 20 euróért adta a pólóit, addig a Refused a Szabadság-Testvériség-Egyenlőség mezsgyéjén haladva 25 eurónyi vagyont gombolt le. Ez ám a Peresztrojka elvtársaim! Ide azzal az üveg Kalinkával a tetveskurvaéletbe! Aztán az est általam eddig látott bandái közül egyedül Dennis nem bírta ki, hogy ne szórja el gondolatainak magvait, amire aztán pont semmi szükség nem volt, mert mondandójának lényegével minden pc nyilván egyetért, és az open heart/open mind lózungtól már kiver a szarszeplő. Igen Dennis, mindenki tudja mi volt egy hete Párizsban! Igen Dennis, ennek nem lett volna szabad megtörténnie! Igen Dennis, nem szabad gyűlölködni! Gyűlölködni rossz, érteeem!?!? Én inkább arra szavazok, hogy nyomjuk már el a Liberation Frequency-t a kurva életbe már!!!! Miközben énekelve mondod a bullshitet, sokkal jobban tudok én is mulatni! A The Shape Of Punk To Come-mal egy örök életre megvettetek, és a Freedom is hajszállal több egy átlagos iparosmunkánál, de ha már mindenáron szükségét érzed a gondolataid rám erőszakolásának, akkor azt tedd énekelve! Mert ez a koncert amúgy jobban ütött, többet adott a bécsi bulinál, hiába volt 30-40 perccel rövidebb, ebben a majd' órában iszonyat düh, precizitás és zeneiség áradt, a dalok utat törtek, felszabadítottak, feledtették azt, hogy én alapvetően kurvára be vagyok rágva a Refused-ra. A bort iszik, vizet prédikál mondás földi helytartói, hiába jutott nekik a fent már kellően lehordott Wrecker színpad, a végére totálisan maguk mellé állították az inkább egykedvűen bámuló sokaságot, és hevítették fel azokat, akik miattuk is váltottak jegyet, esetleg utaztak oda egy közép-kelet-európai országból. Volt fasza The Shape t-shirt, de köszi nem, inkább nem, köszi.
A fesztivál szervezői, azaz a Peter Pan Speedrock, saját fellépésük előtt beiktatott egy egyperces, a fesztivál teljes területét magába foglaló gyászszünetet, amit szerettünk volna megvárni, mivel ez méltó módja lett volna kegyelettel emlékezni, és arra is kíváncsi voltam, hogy sikerül ezt a rengeteg részeg embert bekussoltatni, de inkább úgy döntöttünk, hogy eltűnünk a balfenéken. Reggel félnégykor keltünk, hála a fapados gépek menetrendjének, (de hát valamit valamiért), a 14:00 órás hotel becsekkolásig lejártuk a lábunk, majd végigállva a Rock'n'Roll hotellé züllött szálláshelyünk recepciós pultjánál kígyózó rockersort, már nem maradt időnk, csak pár ital elfogyasztására, így rendkívül elcsigázottak voltunk. Aztán a város másik végében lévő Klokgebouw-tól várt ránk egy kiadós séta a hotelig - éjszakai járat hiányában - így ennek tudatában a távozás mellett döntöttünk. Pedig a házigazdákon kívül, akiket láttam már tavaly az R33-ban, lemaradtunk az izlandi suttyó tinikből álló Black Sabbath revival Vintage Caravan-ról is, akiket pedig roppant módon meg kellett volna tekinteni.
Összességében elmondhatom, hogy nem szerettem meg a fesztiválokat, rohadtul rühellem ezt az IPART! DRÁGA, mindenhol drága, de nyugaton elképesztően az. Amíg a bandák és a szervezők jól járnak, a zene maga silányul. Futószalagon adják egymás kezébe a kilincset, pakolják ki/be a merch-öt, pergetik a bankókat, és számolják vissza az időt, mikor léphetnek le ebből az újabb állatkertből. Hétfőn hazatérve már a Dürer Kert kistermében álltam a Torche fellépésén, és folyamatosan azt éreztem: Hazatértem!
FOTÓK: Brendy Wijdeven. További képek ITT.
