Az a nagy helyzet, hogy a mai napig nem értem, hogy mi a francért volt akkora szenzáció a kétezres évek elején a heavy metal „újraéledése”. Eleve sántít, hogy nem támadhat fel, ami sosem halt meg. Jó, értem én hogy egy évtizeddel korábban a grunge őrület nagyobb hőfokon izzott meg minden, de attól, hogy egy adott stílus egy időre háttérbe szorul, még nem szűnik meg létezni, szóval, ha lehet, maradjunk annyiban, hogy ...

A kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején a heavy és melodic power metal egy jó időre újra előtérbe került és ebben a folyamatban göteborgi illetőségű Hammerfall zenekar vitathatatlanul fontos szerepet tölt be.

Már a 97'-ben piacra dobott Glory to the Brave és a rá egy évre kiadott Legacy of Kings lemez is hatalmasat ütött, az igazán komoly ismertséget mégis az ezredfordulón megjelent Renegade hozta meg.

Innentől kezdve rendesen bebetonozták magukat a köztudatba és bár az említett heavy metal reneszánsz hullám mára már közel sem annyira elsöprő, lehetett sejteni, hogy egy ilyen volumenű zenekar budapesti látogatása azért rendesen meg fogja mozgatni az állóvizet.

Már kezdem megszokni, hogy az utóbbi évek koncertdömpingjének legjelentősebb eseményeit többnyire munkanap követi, rosszabb esetben az is előzi meg, ez most sem történt másként. A hétköznapi koncertek komoly hátránya, hogy igencsak problémás a kezdésre odaérni és sajnos ezúttal sem sikerült…az osztrák előzenekar, a szimfonikus metalban utazó Serenity hangversenyéről, ugyanis úgy ahogy volt, lemaradtam. Így kénytelen vagyok az elbeszélésekre hagyatkozva megemlékezni róluk.

Úgy tűnik igencsak népszerűek a kedves sógorék kishazánkban. Szerdán este is közel teltház előtt nyitottak és a megkérdezett kedves jelenlévő ismerőseim egyöntetűen állították, hogy bizony rendesen odatették magukat látványban és zenei teljesítményben egyaránt, azzal együtt is, hogy a repertoárra most már erősen ráfér a frissítés.

Percekkel a Hammerfall színpadra lépese előtt érkeztünk meg a tett helyszínére, így a Serenity kihagyása miatti hiányérzetem hamar felülírta, hogy a fő attrakció egyetlen pillanatáról sem fogok lemaradni. Ez már csak azért is volt megnyugtató számomra, mert utoljára 15 évvel ezelőtt láttam Őket színpadon a Stratovarius társaságában. Akkor nem csalódtam bennük, bár a Stratovarius műsora ott és akkor sokkal inkább lenyűgözött. Most végre adott volt az alkalom, hogy kizárólag Joacimék műsorára koncentráljak, méltó módon, rendes teltház előtt, úgy ahogy azt kell.

A tömeg nálam rendesen megalapozta a hangulatot, az intro viszont nem jött át. Cserébe határozottan kellemes csalódást jelentett, hogy a zenekar mindenféle hősies sallangot hanyagolva simán csak belecsapott a lecsóba…és nem ám akárhogy. A buli az elejétől a végéig akkorát szólt, hogy az az ember szívverését is átütemezte. Semmi túlcsicsázott megjelenés, semmi ripacskodás, csak a lényeg a szín tiszta metal uralta a színpadot.

A repertoár pedig simán lehetne egy válogatáslemez tracklistje. Egyetlen lemez sem maradt ki a felsorolásból, és mindenből annyi szólalt meg amennyi kell, sőt még egy kis saját témákból ollózott instrumentális vegyes felvágott zenei maszturbálás is belefért a műsorba – 400 Meter Medley. 

Hangulatát tekintve simán a 2015. év legjobb koncertjei között fogom emlegetni ezt a bulit, még azzal együtt is, hogy idén a nagy dömpingben náluk sokkal nagyobb favoritjaim is sikerült élőben elcsípnem. Minden hétre elférne egy ennyire ütős hétköznap este.

FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT és ITT.