Akárcsak a szakácskönyvben: Vedd alapnak Mat Sinner basszusgitárost, tégy mellé egy Halford-ra és Udo-ra egyaránt hajazó hangú, ex-Gamma Ray tagot, adj hozzájuk minden olyan stílusjegyet, ami a német metal világában működik. Szerezz be két olyan gitárost, akik a megfelelő témákat képesek kellő szaktudással prezentálni, majd helyezd mögéjük az U.D.O. egykori dobosát és extraként adj hozzá egy frissen visszatérő ex-zenekartagot is, mint harmadik gitáros. A végeredmény egy évek óta igen ütőképes hibrid, amit mi Európa egyik legjobban összerakott szupercsapataként csak Primal Fear néven ismerünk.

Az 1997-ben alakult zenekar az idén amúgy is bivalyerős német mezőnyben hozta ki zsír új, sorban a 11. nagylemezét a Rulebreakert, ami – nem árulok el nagy titkot – ismét bőven hozza az elvárt színvonalat. Az album az első percétől az utolsóig maga a metal etalon, bevált stíluselemek gondosan egymásba illesztett egyvelege. Ebben a lemezben majdnem minden megvan, amit egy halandó heavy metal rajongó csak akarhat, és ráadásul mindez együtt nagyon szépen meg is szólal…

Egyszer Judasos, máskor Gamma Ray-szerű énektémák, Acceptes riffek, Helloweenes tempó, az In Metal We Trustban szépen hátratolt „hey-hey” csordák, fogós refrének, hol fémes élű, hol magasan szárnyaló gitárszólók és hatásos átkötések, itt-ott hard rockba visszanyúló ultradallamosság, sőt a We Walk Without Fear című tétel önmagában felér egy a lemezen belüli különálló kislemezzel, így a nagy rohanások közbeni epikus lenyugvás sem hiányzik a Rulebreaker albumról. Nem mellesleg a maga „kakukktojás” mivoltával együtt is, számomra ez a legmegkapóbb tétel az egész albumon.

Egyetlen egy összetevőt viszont nagyon hiányolok, az pedig nem más, mint a valódi egyéniség. Ennek hiányában számomra a Primal Fear egy professzionális „Olyan mint a...” zenekar. Ez az érzés már az első lemezüknél is megvolt, csak akkor még inkább a Judas Priestet idéző keménységen volt a hangsúly, majd a dallamok kerültek előtérbe, aztán megint a szigorúbb témák, és így tovább. A Rulebreakeren viszont úgy érzem beállt egy igen szimpatikus „szigor / dallam” vegyes váltó, ezúttal inkább a karcosság előretolásával, amire a bónuszként felpakolt Final Call a szinte már thrashes húzásával rádob még egy nagy lapáttal.

Mindent egybe véve ismét egy dalonként és egészben is élvezhető korongot kaptunk a zenekartól és szó, ami szó van bennük kraft rendesen. Abban egyébként biztos vagyok, hogy február 21-én a Brainstorm társaságában igazi metal ünnepet teremtenek majd a Barba Negra színpadán. Kár lenne kihagyni... (4/5)