Az Angertea egyike azon –egyre fogyatkozóbb számú- zenekaroknak hazánkban, akik ha új lemezzel jelentkeznek, szinte biztos, hogy be fog találni. A nagymágocsi trió pedig már 20 éve, az eddigi négy albummal le tett annyit az asztalra, hogy a legújabb Snakes In Blossomtól joggal várhassam el, hogy hozza a minőséget. Most sem kellett bennük csalódni.

Aki még nem ismerné az Angertea munkásságát, nagyjából egy Alice In Chains- Tool- Karnivool háromszög mértani közepére helyezze a bandát. Van bennük egy jó adag grunge érzés, de a zene alapjai leginkább a prog rock/metál jobb pillanatait hozza. Abból is leginkább azokat, amelyek beleülnek a fülbe a lágy-zúzós váltásokkal, és nem tessék-lássék módra, hanem átgondoltan van felépítve.

Továbbá az is várható az előző lemezekből kiindulva, hogy kik vendégszerepelnek egy-egy számra Angerteaékkel.  Beugrott már vendégeskedni egy dal erejéig Scott Reader (ex-Kyuss), Bill Gould (Faith No More), hogy csak néhányat említsek. Most három dalban is jönnek beugrók: az Aquariumban Sarusi-Kis Flóra énekel, Csontos Péter (The Void) csellózik; az Orange Machineben Jaksa Róbert (Ektomorf) dobol, Franz Stahl (Scream, ex- Foo Fighters)játszik egy gitár szólót; a The Moon Encounterben pedig Dióssy Ákos (Kispál és a Borz) szintizik. Talán így elég vegyes vágottnak tűnik a vendég szektor, de ezek inkább csak érdekességként megjegyzendő dolgok, mert az Angertea életérzésből nem vesznek el egy szemernyit sem.

Az új anyagban is folytatódik az a dühös, de az elszállásra, melankóliára hajlamos sorminta, amibe remekül ékelődik a Snakes In Blossom. Az olyan dalok, mint a Snakes, The Songs For Vengeance, a már említett Orange Machine bármelyik Angertea albumon elférnének a nyers zúzásukkal –itt jegyzem meg Peralta Miguel Angel még mindig elképesztő basszus témákat tol-. De azért az is kétségtelen, hogy húsz év az húsz év, és érezhető, hogy a zenekar bátrabban húzza meg a gyeplőt, mint korábban, és ez jól is áll nekik. A zabolátlan rokkolásnak jó ellenpontjai az Aquarium meg a The Moon Encounter, ahol inkább a lebegés kap teret.

Amikor viszont úgy igazán él, és működik a lemez, az azokban a pillanatokban jön ki igazán, amikor keveredik a fent említett két megközelítés. A Sinking In Strain kegyetlenül elkapott dal lett. A Tool íz leginkább itt érezhető, viszont megmaradnak az Angertea megoldások is. A St. Andrew’s Storm lomhább, de hasonlóan jól felépített, az Amplifier szebb pillanataira emlékeztet, akárcsak a záró Tisza.

A Snakes In Blossom változatos, de nem végtelen irányba kapkodó lemez lett. A zenekar eddigi lemezeihez képest ezt érzem a leginkább kidolgozott anyagnak. Meg van benne az erő, a dinamika, de egyáltalán nem az a végcél, hogy ok nélkül leszántsa az arcod. Magába szív a hangulata, még akkor is ha itt-ott kicsit elvesztem a fonalat. Az viszont tagadhatatlan, hogy az egyik legszínvonalasabb hazai lemez lehet az idei szórásban.

V: 4.5/5