Miközben egyes black metal zenekarok vért izzadnak azért, hogy kívülálló státuszukat igazolják, ez a három hétköznapi figura a radar alatt egy olyan koronggal állt elő, ami valóban kívül áll az egyes színtereken. Az Angertea közel három évtizede úszik az árral szemben. Történetük így akár egy példabeszéd is lehetne a magyar undergroundról, de nem az. Nincsenek tagcseréik, a lemezmentes időszakban nem jelentkeznek hírértékkel egyébként nem bíró információkkal, sőt azzal sem erőlködnek, hogy úton-útfélen vagy mindenáron koncertezzenek.
Elvannak a maguk világában, a saját tempójukban, megfelelési - és közléskényszer nélkül működtetik a zenekart. Ezek a dolgok pedig természetesen vastagon benne vannak abban is, hogy a trió muzsikájára kevesen kapják fel a fejüket. Akit viszont egyszer sikerült meggyőzniük, az kitart mellettük, annak ellenére is, hogy előre sosem lehet tudni, épp milyen irányokba fognak elmenni az aktuális lemezeken.
A legutóbbi rendes sorlemez, a Snakes In Blossom talán a legbarátságosabb Angertea korong, az azt követő Sidetrack (An Acoustic Act To Eradicate Torture) egy rendhagyó akusztikus cucc, még a Crocodile Nerves EP egy több irányba kacsintgató gyűjtemény volt. Ezek ismeretében fogalmam sem volt, mit várhatok a hatodik – hagyományos értelemben vett - nagylemeztől.
Az előzetes single-öket (jó vagy rossz) szokásom szerint gondosan kerültem. Bár a felvezető „kampány”-ban Gergő részéről a hangzás kapcsán egyebek mellett a Neurosis és a Nirvana: In Utero lemeze is szóba kerültek, nem készültem egy annyira borult lemezre, amilyen végül a Darkmind lett. A trió a barátságtalan borító mögé épp ilyen barátságtalan szerzeményeket sorakoztatott fel. Szám szerint hetet.
Az interjúban is szóba került, de ebben a formában is említést érdemel, hogy a Darkmind a doboktól eltekintve a zenekar házi stúdiójában, a Teaplantben rögzült. A hangzás tekintetében pedig a Darkmind referencia anyagként is megállhatja a helyét, él, lélegzik a felvétel; amennyire lehetséges, annyira ki is vonja magát a digitális technológia vívmányai alól. Semmi egyéb nem került felvételre, mint a három hangszer, illetve Gergő vokáljai. Nincsenek olyan vendégek, mint pár éve Billy Gould vagy Scott Reeder voltak, tét nélkül, egyfajta demózós hangulatban készülhetett a lemez.
Ez a három figura – bár más a hangszeres leosztás - egyfajta magyar King’s X-ként két és fél évtizede muzsikál együtt, érzik egymás rezdüléseit, és ez maradéktalanul át is jön a hét tételen. Szándékosan nem használom a dal szót, ugyanis a trió ezúttal sem követte a hagyományos dalszerkesztés alapelveit. Mégis vannak megjegyezhető momentumok, melyek közül egyesek ráadásul képesek gyors(abb)an is rögzülni.
Nevezték/neveztük az Angerteát már grunge-nak, és stonernek is, sőt talán még alternatív metalnak is, de a legtalálóbb jelző rájuk a progresszív. Esetükben pedig ez a progresszív jelző nem a mai értelmében vett Dream Theater-epigonként, hanem a kifejezés eredeti jelentése szerint értendő. Gondolkodtam, hogy egyesével végig elemezzem-e a tételeket, de rájöttem, hogy ennek a Darkmind esetében semmi értelme, ahogy annak a forgatókönyvnek sem, hogy a többiek rovására egyes fejezeteket emeljek ki. Egyrészt ugyanis az ilyen „réteges” zenék mindenkinek mást mondanak, függően a hallgató személyétől, illetve attól, hogy a befogadó milyen mélyre képes merülni az egyes rétegekben. Másrészt pár nappal a megjelenés után azért sem ildomos belemennem a részletekbe, mert a tényszerűség látszatát keltő megállapításokkal csak több hónapos ismeretség után lenne helyénvaló előállnom.
A Darkmind tehát nem lesz a gyorsfogyasztók kedvence, ellenben egy olyan anyag látszatát kelti, amelyhez időnként a későbbiekben is vissza-vissza lehet majd térni. Ez pedig kevés mai lemezről mondható el, legyen az nemzetközi vagy hazai, underground vagy mainstream kiadvány. A Darkmindot a már emlegetett progresszív jelző mellett a sokszorosan elkoptatott „nemzetközi szintű produkció” szókapcsolaton túl nem nagyon lehet másként jellemezni, de szerintem nem is kell.
