Nem tudom, talán a sok horrorfilmben a gonosz dacára elmormolt latin szövegek miatt, de nekem a spanyol nyelv mindig valahogy misztikusan hat. Ezért van az, hogy én akár egy rebarbara lekvár elkészítését is tudnám babonás ráolvasásnak érzékelni, ha csak egy kicsit is szigorúbb hangsúllyal sziszegik azt el a fogak között. Így nem értek egyet azzal a sok helyről elhangzó állítással, hogy a metál nyelve kizárólag csak is az angol lehet. Erre pedig az Avernal nevű argentin banda cefet simán rá is cáfol. Friss, La Quimera de la Perfección című albumuk ugyanis a tökeinket, agyunkat, csontjainkat mostanában legszakszerűbben lemorzsolgató metál anyagok egyike lehet. A koszos rohadék, turbó kíméletlen zenei közegbe pedig úgy kellett a spanyol argentin szitok szó ennek a bandának - minden eddigi lemezén - mint Gene Simmons lábára a magassarkú, hogy a hátsó sorból is mindenki jól lássa, tényleg nincs a nyelvén semmi fincsi lepedék.
Azonban ami ebből az egészből igazán fontos az az, hogy ennek az argentin bandának ez a kilenc számos anyag már a hetedik nagylemeze, amiből ezzel együtt az utolsó kettőre sokkal több mindenkinek kellene kipörgetnie az ökölrázás számlálókat, mint amennyien valójában kipörgetik. Az Avernal zenekar egyébként hasonló ösvényt járt be a világ egyik legdélebbi vidékén, mint egy másik csúnya a brigád valahol fent a rideg északon. Az Entombed útjához hasonlóan a kezdeteknél alap death metal témákat játszottak a spanyol nyelvvel megtoldva. Aztán készítettek két angol nyelvű lemezt is, de ezek még mindig nagyjából egy Sarcofagó pályával párhuzamos dimenzióból ontották magukat kifelé.
Bár tény, hogy egyre több és több Wolverine Blues vonással, habár ez az Entombed lemez már rég megkövezte addigra ezt a világot. A fő zenei csapásvonal azonban máig ez maradt, ehhez jönnek az egyéb adható és adott extrák. Amitől olyan lett ez az új cucc, mintha a srácok tényleg visszanyúltak volna inspirációért a brazil Sarcofagó hőskorába, hogy azt az említett svédek által lefektetett stílus jegyeivel átszabják és monstre paraszt, vérbő lendülettel rúgják fel bordák között minimum a kisagyig. Mindehhez remek sötét tónusú gitártémák húznak át mindenfelé, hol szinte groove ízű basszussal, néha meg talaj sutyerák punk témákkal, vagy atom thrash kiállással. Mindez pedig a nyers spanyol hangtól, az ugatva szótagoló énektől kap valami olyan Brujeria bandita szennyezetet, ami nagyon sajátossá teszi. De nekem még a Bolt Thrower is eszembe jutott a Prometeo című számnál a lemez vége felé. De egy Goatwhore nevet is megkockáztatok csak úgy bók gyanánt. Kétségtelenül a legjobb lemezüket készítették el egyébként.
Az S.O.D. is megmondta, dögölj meg, ha nem beszélsz angolul, és ennek az egyeduralomnak az okán lehet, hogy nem fog eljutni sok mindenkihez ez a lemez, akinek kalács alakúra tekerné a hallójáratait, de rögvest, az viszont biztos, hogy ha nem az anyanyelvükön gázolnának derékig a dögben, nem lenne az egész annyira kerek, mint amilyen. Azon túl a La Quimera de la Perfección borítóját Santiago Caruso festette és minden felsorolt mellett szerintem ez is egy fontos momentum. Ha nem ismeritek a tag munkáit, mindenképpen keressetek rá, akár csak az Avernal korábbi lemezeire is, miközben ezt itt és most meghallgatjátok.
(5/5)
