A Kentuckyból – földrajzilag közép-kelet, de általában az USA déli (southern!) államai közé sorolják – érkezett Black Stone Cherry alapvető ismérve, hogy zseniális énekessel és roppant karcosan nyomja az imént hivatkozott stílusú, dallamos rock muzsikát, amellyel ugyanakkor viszonylag csekély kiigazításokkal a rádiós és slágerlistás sikerek is elérhető közelségben lehetnek elvileg. Mármint odaát az Államokban. Chris Robertsonéknak, pontosabban az első négy lemezüket gondozó, ma már Warner-hátterű Roadrunnernek volt is egy teljesen nyilvánvaló próbálkozása ebben az irányban, mégpedig a kevésbé ösztönös, inkább kiszámított, bár így sem vállalhatatlan Between The Devil And The Deep Blue Sea albummal („ékes” példa erre a Blame It On The Boom Boom nóta). Végül, amikor bebizonyosodott, hogy nem tudják a bandát a Billboard csúcsáig fellőni, bő egy esztendeje megadták nekik a lelépést.
Innen a hollandiai székhelyű Mascothoz vezetett a csapat útja. Habár kisebb kiadóról beszélünk, amerikai részlegük ugyanúgy van, rock / metal / blues / prog stb. vonalon már rég nem kispályások, ráadásul olyan előadók tartoznak hozzájuk, mint Joe Bonamassa, Beth Hart, a Black Label Society és így tovább. De említhetnénk az akár konkurensnek is nevezhető kanadai pályatársat, a Monster Truckot is… Márpedig e tények ismeretében a Mascot is simán támaszthatott bizonyos elvárásokat a srácokkal szemben, amikor leszerződtette őket. (Ha emlékeztek még a Crippled Black Phoenix interjúnkra, az a beszélgetés elég élesen rávilágít egyes dolgok működésére a kiadónál!..)
No, eddig mindennel foglalkoztunk, csak magával az új Black Stone Cherry anyaggal nem… A csapat ugyebár a háborítatlan és felszabadult alkotás reményében odahaza, külön producer nélkül dolgozott a szűkebb pátriájáról elnevezett albumon, amely ily módon jólesően felidézi az első két korongot – elsősorban a kettes Folklore And Superstitiont, amellyel annak idején megismertem és megszerettem a zenekart –, ami a zeneiséget és a hangulatot illeti. Felülmúlni azonban nem képes azokat.
Súlyos riffek, széles groove-ok, szívvel-lélekkel teli és fogós énekdallamok, déli feeling – megkapunk mindent, amire bizton számíthatunk a Black Stone Cherry-től, az elvárható színvonalon. A tőlük megszokotthoz képest viszont nem érzékelek radikális elmozdulást semmilyen irányban. Van itt jó pár keményebb darab (The Way Of The Future, Shakin’ My Cage, Born To Die, hogy csak a legkiemelkedőbbeket nevezzem meg), mégsem ezek határozzák meg döntően a Kentucky arculatát.
Emellett a sikerpotenciál is bőven megvan még a bandában. A rockosabb irányból a Between… idejéből származó, Bob Marlette-tel írt In Our Dreams, vagy a címéhez illő módon soulos női háttérvokállal is színesített Soul Machine, a lírai tételek közül pedig a Long Ride és a záró The Rambler támasztja alá ezt. Tényleg elhiszem Chriséknek, hogy ezek egyike sem kiadói nyomásra született, sőt örülnék, ha legalább egy betalálna ebből a négyből.
Nem értem ellenben, mi szükség van itt az 1970-es Edwin Starr-sláger War feldolgozására. Az ilyesmi bármilyen extra kiadványon megállja a helyét, bónusznak szintén rendben van, de a lemez közepén (!) kár erőltetni. Én legalábbis a saját szerzeményekre vagyok igazán kíváncsi. Azt sem rejtem azonban véka alá, hogy a javarészt középtempós számok kissé összefolynak a vége felé, úgyhogy nem ártott volna ritkítani az állományt, illetve egy lendületesebb dalt közbeiktatni.
Szóval nálam inkább egyes nóták eredményezték a remélt instant agyeldobást, mint az album egésze. Manapság ismét nagy a tülekedés a southern beütésű klasszikus rock mezőnyben – nem mellékesen: ki várja rajtam kívül tűkön ülve a második Asphalt Horsemen anyagot? –, így a Black Stone Cherryt reálisan nézve a valóban elsöprő erejű élő produkciója tarthatja majd az élbolyban.
(4/5)
