Nem tagadom, szinte gyermeki vágyakozással vártam a koncert napját, hiszen Steven Wilson a kortárs prog rock egyik, ha nem a legnagyobb alakja, ráadásul az én képzeletbeli rangsoromban előkelő helyen áll, ha kedvenc zenészekről van szó. Ebből kifolyólag leplezhetetlen örömmel és várakozással zarándokoltam el a RAM-ba ezen a szép tavaszi estén, hogy végre élőben is hallhassam a kedvenc dalaim jó részét. Már előre elkönyvelhetően az év egyik legjobb koncertjére számítottam és bizony egyáltalán nem kellett csalódnom.

A helyszín adottságai miatt már jó előre tudni lehetett, hogy ülőkoncertről lesz szó, melyre már hetekkel a show előtt minden hely gazdára is talált - nem kis meglepetésemre, hiszen nem gondoltam volna, hogy ekkora érdeklődés övezi Wilson munkásságát kicsiny hazánkban (és környékén). Személy szerint külön örültem annak, hogy ilyen "teljesítménnyel" szolgálhattunk, hiszen legutóbb 2009-ben járt erre Wilson úr az azóta pihenőpályára pakolt Porcuine Tree-vel (melyre, mint kiderült, ő maga már nem is emlékezett), de remélhetőleg mostantól sűrűbben is szerencsénk lehet majd hozzá - egyáltalán nem bánnám, hogy őszinte legyek.

Természetesen érkezéskor nulladik történésben a merchpult megostromlása történt, vagyis történt volna, mert sajnos az árak elég magasra szaladtak az este folyamán. De azért ahogy sokan, úgy én sem távoztam üres kézzel. Bárcsak többre futotta volna... De majd legközelebb úgy készül az ember fia.

A nyolcra meghirdetett bulit a kezdés előtt tíz perccel egy hangulatfokozó kisfilmmel kezdték, majd takkra egészkor Adam Holzman billentyűs belekezdett a Hand. Cannot. Erase. album nyitódalába, a First Regretbe. Ahogy azt előre tudni lehetett, a műsor első felében, azaz cirka 75 percben a tavalyi lemez dalai sorakoztak fel, melyek az ilyen szinten elvárható tökéletességgel lettek prezentálva. Persze helyenként megszakították a dalfolyamot, hogy Steven a maga Akerfeldti magasságokba törő hol komolyabb, hol viccelődő (de mindenképpen aranyat érő) felkonfjai helyet kapjanak. A lemezen női énekhang szerepét betöltő Ninet Tayeb sajnos a saját turnés elfoglaltságai miatt nem tudott részt venni a turnén, de a Routine közben azért samplerről virtuálisan "elhozták" nekünk őt is a fiúk. Így utólag már bánom, hogy a tavalyi kritikában így lehúztam a lemezt, mert habár másabb, mint az előző korongok, azért magasan aranyat érnek az ott felsorakoztatott dalok is! Élmény volt hallgatni minden egyes percét és ezt a nézetet a közönség is osztotta!

Mivel a képi világ (ebbe beleértve a LED falat és a gyönyörűen programozott fényeket is) adott volt, így a jamelésre sajnos nem volt módja a zenészeknek, de szerintem mindenkit kárpótolt a hangszeresek technikai tudásának látványa és a kivetített képek játéka. Ahol lehetett, ott a videoklipeket, vagy azoknak átvariált verzióit láthattuk a dalok interpretálása közben, a többi esetben hol kisfilmeket, hol egyszerűbb, de a hangulatnak maximálisan megfelelő vetítéseket kaptunk a háttérben.

Az este egyik legnagyobb hőse számomra Nick Beggs volt, aki a basszusgitár mellett Chapman sticken, gitáron és billentyűsökön is bizonyított a vokálozás mellett. Ezzel nem a többiek érdemét akarom csökkenteni, hiszen csak szuperlatívuszokban lehet a zenekar minden egyes tagjának technikai tudásáról beszélni, de az ő kaméleonsága volt a legszembetűnőbb. Talán külön kiemelni sem érdemes, de minden dalt hihetetlen üdvrivalgás fogadott! Az egész esemény alatt a közönség a zenekar tenyeréből evett, melyre a térhatású hangzás által szolgáltatott élmény még rátett egy jó nagy lapáttal.

A 75 perces első blokk után egy 20 perces szünet következett, melyet egy újabb nagy lélegzetvételű szett követett. Ebben a részben a 4 ½ EP/album dalaiból és a zeneszerzői életművéből mazsolázgatott a brit. Az első dalt rögtön a Mikael Akerfeldttel készített Storm Corrosion lemezről kaptuk, név szerint a Drag Ropest. Ahogy az első kanyarban, még itt is kicsit hangosnak éreztem a szintit, de lehet, hogy máshonnan nem így hallatszott, igazából bántó nem volt. Viszont az Open Car nyitó taktusai, amekkora örömöt kiváltottak mindenkiből, azt egyszerűen élmény volt nézni, hallani, érezni. Hogy őszinte legyek, így, hogy az Open Car mellé megkaptuk a David Bowienak ajánlott Lazarust, a Sleep Togethert és a Sound of Muzakot, végre elmondhatom, hogy a kedvenc Porcupine Tree dalaim egy részéhez már hallhattam élőben, de mit nem adnék, ha egyszer az Anesthetizehoz is lehetne így szerencsém…

Persze még kaptunk más meglepiket is (a nagy kedvencem, az Index ezen verziója valami zseniális volt!), többek között az előző nap elhunyt Prince emlékére is játszottak egy dalt, méghozzá a Sign O The Timest, mely így, ebben a formában (értsd: rendesen összepróbálva, hiszen előző este Bécsben is volt egy kevésbé sikeres próbálkozásuk) nálunk volt hallható élőben először. A közönség által már állva végignézett ráadásblokk végén a kihagyhatatlan The Raven That Refused To Sing következett, melyet a Mester az egyik személyes kedvencének titulált, így biztos vagyok benne, hogy még jó ideig nem fog lekopni a setlistről, melynek személy szerint szívből örülök!

Habár eddig külön eddig nem emeltem ki, de érdemes az este főszereplőjéről, magáról Steven Wilsonról pár szót ejteni. Ahogy ő is mondta, hiába ír szomorkás dalokat, ő maga egy vidám ember, ami megnyilvánul a színpadi jelenlétében is. Amikor nem volt mikrofonhoz kötve, folyamatosan mozgott a zenével, átérezte és élvezte a koncert minden egyes pillanatát, öröm volt nézni, mennyi energia, érzés és alázat van benne még így is, hogy a dalok jó részét már milliomodára kellett előadnia. Sok előadó és úgynevezett művész tanulhatna tőle!

Személyes meglátásom szerint senki sem távozhatott csalódottan a jó 3 órás koncert után. Egy tökéletesen (szerencsére még pont nem túl tökéletesen) előadott buli részese lehetett a nézőközönség, ahol a setlistet előre nem ismerők ugyanúgy kaptak előre kiszámítható részeket, mint érdekes meglepetéseket is. Reméljük, hamarosan jön majd a folytatás, hiszen, mint ahogy a turné eddigi egyetlen teltháza is mutatta, igény lenne rá. Az év koncertje számomra 90%-os valószínűséggel már megszületett.

FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.