Lehet, hogy nem a többséghez tartozom az alábbi véleményemmel, de ma is fenntartom, hogy a tavaly szeptemberi pesti Nile koncertből valami hiányzott. A finoman fogalmazva érdekes felállású, és nem is túl meggyőző Suffocation mellett valahogy Karl Sanderséken sem azt éreztem, hogy életük buliját nyomták volna. Inkább egy rutinból – habár a tőlük elvárható magas szinten – lejátszott, nem is a legjobban megszólaló program emléke maradt meg bennem arról az estéről. Na, mindezt gyönyörűen felülírta a mostani pozsonyi kiruccanás!

Kellett ehhez a pazar estéhez a Melechesh is (a két nyitóbandát, illetlenség ugyan, de lekéstük). Ashmediéknél a zenei koncepció eleve izgalmas. Mégis ki ne kapná fel a fejét arra, ha valaki black, death és thrash metal elemekből egyaránt építkező extrém muzsikába keleties dallamokat épít? A valódi fegyvertényt viszont a kitűnően megírt dalok jelentik, amelyekben az egzotikus témák tényleg szervesen egészítik ki a durva riffelést, és amelyek élőben is tökéletesen működnek a kiállásában szintén abszolút meggyőző csapat előadásában. A roppant feszesen, egyszersmind fifikásan játszó Lord Curse dobosnak is jut frontemberi szerep (legalábbis a közönség „hergelésében”) a közvetlen és barátságos, ugyanakkor az eseményeket biztos kézzel irányító – nemrég még házi őrizetét töltő – Ashmedi mögött.

A Nile minimális eltérésekkel a tavalyi műsort ismételte meg, de micsoda különbséggel! Pedig a hangszeres játékot tekintve nálunk sem adták alább. A tagok színpadi munkája sem más, mint bármely más alkalommal: az egyre terebélyesedő Karl Sanders kevesebb vokáltémát vállal Dallas Toler-Wade-hez képest (ezekből a már nem is annyira újdonsült bőgős, a húszas évei elején járó Brad Parris is becsülettel kiveszi a részét), a nagyérdeművel azonban ő kommunikál hatékonyabban, mindeközben pedig George Kollias dobos-fenomén mozog a legtöbbet négyük közül egy ültő helyében. Mégis teljességgel lenyűgöző volt az egész, holott már tavaly is sokadszorra láttam a bandát a Dürerben.

Akkor is így van, ha a What Should Not Be Unearthed album nem igazán sorolható a Nile csúcsalkotásaihoz. Tisztességesen összerakott, szerethető és élvezetes anyag, amely a régről ismert stílusjegyeket egytől egyig felvonultatja, ám egy, az alkotói zenitjén már túl lévő zenekart mutat. Több mint két évtizedes múltú formáció esetében persze kár ezen csodálkozni. Végleg leírni és temetni meg egyenesen ostobaság volna Sanderséket. Tényleg párját ritkítóan erőteljes szettet toltak ugyanis, amelyben természetesen a tavalyi anyagnak is megadták a neki járó helyet, mégsem hangsúlyozták túl (mind a nyolc lemezről játszottak, a legrégebbiekről is elhangzott legalább egy-egy tétel). A közkedvelt Call To Destruction nyilván betöltötte a maga szerepét, én pedig a magam részéről az Evil To Cast Out Evilnek is éppúgy örültem. A legnépszerűbb szerzemény ugyanakkor a jelek szerint még mindig a Black Seeds Of Vengeance, mindenesetre folyamatosan követelte a nép, és záró számként meg is kapta némi vokál-segédlettel a technikusok, illetve a Melecheshék részéről.

A hangzás kérdését sem kerülhetem meg. A többszintes klub „mélyebb bugyrát” először jártam meg, de ha itt is legalább megközelítőleg olyan tiszta és tömény a megszólalása minden koncertnek, mint amilyen sound a Melecheshnek és a Nile-nak most jutott osztályrészül, akkor újabb követendő példaként állíthatjuk a Randalt jó pár hazai hely elé!

Fotók: Réti Zsolt. A képek nem a helyszínen, hanem a tavalyi budapesti koncerten készültek.