Szeginy Trouserséket nem foglalkoztatja úgy agyon a popszakma, mint anno, sem úgy, mint kéne. Pedig ez az a zene, ami még be is előzhetne a Petőfi műsorsávjába, ami épp hogy nem apurokká cseperedett, és az egykori indies britpop-softrocktól eltalált a rock'n'roll (és nem a magyarosan kisstílű, megalkuvó 'rákenró') nyugati, borostásabb végéig. A borostája pedig hangosan serceg, de egyáltalán nem szúr: megcsinálták a kontinens talán legjobb motorosrock albumát idestova évekre.

Igen ám, csak tették ezt egy olyan térségben,
ahol a mocisbandák nem trúk, 
a rockkultuszunk meg nem jenki...

The Trousersék egy ideig klubkedvencek voltak, de nemigen tudja őket hova tenni a névleg rock'n'rollra éhes hazai közönség. A gójmotorosoknak talán túl angol, az angoloknak túl magyar, a rádiónak túl rock, a kemínyrákkereknek túl pop, a garázsarcoknak túl nagyszínpad, oda meg túl próbaterem. Na, mindenki tehet egy szívességet. Nézzen ez után a lemez után a ZZ Topra, és vissza, a Hellacoptersre, és vissza, a Backyard Babiesre, és vissza. Úgy döntött a Trousers, hogy fokozatosan rákeményít, és a Sister Sludge imádni való pálfordulása óta csavarozzák is a pengés sarkantyút a beatlescsizmára. Mondjuk szerintem ennél durvább már nem lesz. A zenéjük, nem a helyzet. Az bezzeg de. A lemez fogadtatása is erre utal: ősrockblogok ajnározzák, a szakma hümmög, valamelyest azért csak' elismerően, majd megpaskolja, és félreteszi. Pedig a (klikkide sejj nagylelkűség) Mother of Illusion vastag hasított bőrtakarót hord és ez a legegységesebb hangzású albumuk. Sőt, picit a vasló túloldalára is estek vele.

Az Illúziók (méltatlanul rondára átrajzolt) Anyjáról elnevezni e dalcsokrot nem is lehetne életszerűbb: az album báját ugyanis részben az adja, hogy dögöt, koszt és macsóságot hirdet, dörgő motorokat és az út porát - miközben nagyon felhasználóbarát a keverés, a hangszerek mögött pedig átgondolt játékot nyújtanak a jól fésült, jól szituált 40 körüli hapekok, akikről még ugyan el is hiszem, hogy néhányuknak akad egy Harleyja, de hogy nem Tápiótown buckáit járnak vele bajt kavarni és a vidéket róni inspirációért, váltott kézzel szorítva a Jacket és a szarvkormányt, azt is lefogadom. Ez az ambivalencia az album közepére kimondottan kényelmetlenné válik, de a végére szépen megbékélünk, hogy ennyi jut, vagy fér bele a koncepcióba, elringatnak a nagyon flott és NA JÓ, tényleg a vártnál magasabb oktánszámú szólók. 

A szövegvilágban rock'n'rollklisék sorjáznak ("standing on the edge of the world", "better days", az összes szar, amiért instant agyabugyálnék, bár legalább szervesen kapcsolódnak a dallamokra, hasonlóan Junkie Jack Flashékhez, meg épp elégszer kibővítve, hogy ne vegyük "csinálmányosnak", úgyhogy lefér azért ez is). Sokáig úgy tűnik, mintha mindent, ami csak itt felcsendül, már hallottunk volna másutt, de olyan jó ízléssel kerülnek láncra fűzésre az ismerős fordulatok és a dalok elemei, és olyan műgonddal igyekeznek a fiúk a réseket kitölteni gospelgyanús női vokállal, pluszhangszerekkel, egy jó bónusz riffel, megcsiszolni egy-egy leheletnyi módosítással a sokadik újrajátszás során, hogy végül mégis mozgalmassá válik. Ez egy ilyen húzd meg, ereszd meg játék a hallgatóval (rock... and roll... valaki?), ami viszont csak az old school fanoknak jöhet be. Nekik meg épp nem mutat annyi újat, a fiataloknak/naprakészebbeknek pedig türelmük nem lesz végighallgatni, pláne középtempóban. Valahogy mégsem két szék közt pad alá az eredmény, mert kerek perec kijelenthető: zeneileg egyszerűen remek az egész. A dalvégi, rendre visszatérő hagyományos dallamokon áthajtó gitárnyüstölések kenegetik többért hőzöngő lepénylesőinket.

A lemez (valahogy naplementés) végére az az érzésem lett, hogy végre elengedték az "írjunk már egy gecire rokk lemezt, hitessük már el / értessük már meg valahára ezzel a kurva országgal, hogy mi egy ROCKzenekar vagyunk" görcsét, és  eljutottak odáig, hogy leszarják, és tényleg játszottak. Ahogy egyébként a rock'n'rollt csak lehet. Ez pedig remekül áll nekik, különösen Hysterical Route diszkószerű blokkjában és a decens, laza zárószámban, az A Different Wordben. A Chinaski, You're Firedben és a Mother of Illusionben a klisészöveget gyúrták át kreatívan, hogy akadjon benne Albrecht Dürer- meg kultfilm-hivatkozás is, a Sonic Desertben is tompán bebúg az a szaxi. Végigvonultatják a klasszikus rock legjellegzetesebb ritmusképleteit, intenzív a slideozás, hatásvadász tapsoltatós tamok, sűrű a hippiorgona (ez külön nagy nyalánkság), Zoli pedig reszelősebben préseli ki a kemény szavakat a nyilván szarrákrómozott mikibe, mint eddig bármikor. Hallatszik a kiejtésen, hogy nem anyanyelvileg, de a frazeálás már hibátlan. Az igazi stiláris változatosság hiányzik, de ezt próbálják ellensúlyozni strukturális gazdagsággal, rokonműfajok lefutó paneljeivel és rétegzettséggel. JA ÉS! A lemez első harmada közepes lángot vetve katapultál, nem csoda, hogy ezekhez készítették a klipeket is. (Azért megáll az a gázpedál a padló fölött, de legalább ott is marad bő 10 percig, és mi örülünk, mert lobog a hajunk magától.)

Sajnos a gitárok szörnyű biztonságos tisztasággal vagy tompasággal szólnak, nincs kiabálás, nincs igazán nekilóduló, őrülten vágtázó szám, nincs belesüppedés romantikus merengésekbe, kocsmabluesokba... Csak Az Út, Az Út, Az Út képzete, olyan súllyal szuggerálja a motoros roadtrip képét a fejembe az egész lemez, hogy azon nincs is igazán hely az útszéli kis kitérőknek, a mély románcoknak, bunyóknak és balhéknak, amik igazán kerekké tennék az utazást. Szóba se jöhet itt számon kérni megélt dolgokat: a Mother of Illusion vegytiszta zenei- és kulturális eszképizmus. Legalább nem fake-el, ha már nem is tök valós élményeket dolgoz fel. Ha nem élt volna ebben az országúti képzelet(- és zenei) világban a legénység jó pár tartalmas évet, és nem gyúrták volna bele éves turnétapasztalataikat (ismerik ám a fiúk Az Utat, csak nem nyeregből), nem is hinném el nekik. Így viszont tudom, meddig ér a féknyom, cinkosan kibékülünk egymással, és berakom az öregemnek a lemezt, aki 3 perc szájalás ("jaj de már hány ilyet hallottam") után befogja és azért mégiscsak' elkezd bólogatni, és úgy is marad. A tiéd is fog valszeg. 

Az album nem üt izomból át, de elvisz egy jó darabon, és egyáltalán nem bánjuk. Az meg a másik, hogy az öreged se itthonról hallott ilyet. Lehetne előhozakodni a jó öreg pofánütőkártyával, hogy ezt külföldön hányszor megcsinálták. No, hát először is, annyira nem sokszor, így meg kimondottan ritkán, és az is elég volt (a zenekarnak is, meg külföldnek is) boldogulni vele. Még ha látogatóba is jöttek, mondjuk épp hozzánk, senkinek nem fájt a füle, hogy mondjuk egy Thin Lizzy koppintást hall, ha jó, és az tőlünk északra, délre vagy nyugatra indult. Másrészt meg, ITTHON hányszor is csinálták meg ezt a zenét, pláne meg így? És kik is? (...) Ugye. Nem lesz tolongás a söntés mögötti parkolóban, csak sajna miért nincs a kordonok előtt se. EZ egyébként önmagában fél koponyával feljebb kéne nyomja a végpontszámot, de legalább kritikailag legyünk szigorúak, és ne a szarrádíjazva is ötlettelen hazaiakhoz, hanem önmagukhoz mérjük őket.

Summa summárum, a rossz hír: rég megcsinált dolgokat nehéz újrahasznosítani, és mint fent (ill. az album leülő közepére) világossá válik, errefelé igazán megélni sem lehet őket (se: belőlük), helyrajzi, anyagi és életmódbeli korlátokból kifolyólag... Szóval a Trousers fogta magát, és inkább arra ment rá, hogy kurvajól csinálja meg. Zenészesen. Szakemberesen. Tisztességesen. Egy motorosrock-lemezt, az országban, ahol soha nem volt igazi rock'n'roll szellemiség, csak a kellékei és emlékei. Szóljon akkor hát úgy, ahogy AZ Ő Nagy Könyvükben meg van írva, ahogy mindig is hallani szerették volna. Így is lett: az eredmény részben szeretetlemez, részben hitletétel egy műfaj (skandináv laza hard rock) meg egy kultúra (klasszikus rock, rock'n'roll) mellett, és végső soron egy korrekt, semmiképp se lelketlen iparosmunka, minek puhaságát kompenzálják apró, kellemes nüanszok. Azért tisztázzuk már egyszer s mindenkorra: SEM garázsrock (intuíció, karc, önkívület és csináldmagad sehol nincs benne), SEM tucatrock (ahhoz túl igényes), SEM cockrock (ahhoz túl kimért és változatos). Jó lenne leszokni ezekről a félrevezető címkékről, a Harley-emblémát se takarjuk le Simpson-matricával, bármi kopott is. 

A bandatankból nemsokára kifogy a benzin. Azért még meghúzzák a kart az osztrák-magyar turnéjuk végén, most szombaton... De hogy a kövi dinerben a légmotoros fiúk úgy döntenek, mégis megtolják-e a következő koncertstadionig, vagy elfogadják, hogy ilyen a tempójuk, és áramvonalasodnak inkább, belakván a parkoló vagy a csehó terét, az innen még beláthatatlan (bár a Freakbeat óta szórványos megvadulás bizakodással tölt el). Amit MI eldönthetünk, hogy felnyújtjuk-e a hüvelykujjunkat az útszélen... és rábasszuk-e a PLAY gombra. Szerintem tegyük bátran. Vedd meg ezt a lemezt, írd ki kazira, láncold a kocsi/mocimagnóhoz.

~ 

Ítélet: 
Szarok rá, hogy aláfestés-e!
Magas a fémtartalom, lassú a kopás.

~

Katt a névjegyekre Nemesúr további írásaiért!