Mostanság virágzik a hazai underground. Oké, mi számít virágzásnak? Relatív, de egyre több új és jobb banda üti fel a fejét a zenei életünkben.  Aztán még több olyan zenekar van, akik még az unrderground undergroundjánál is undergroundabbak. Ne is foglalkozzunk vele. Itt a Libido Wins, Anhedonia albuma!

Az öt évig mély csendbe, homályba, hallgatásba burkolódzó zenekar előtört a hamvaiból, hogy megmutassa kétezer-tizenhatban is van helyük a zenei piacon. A zenekart egy kedves ismerős ajánlotta be nekem, és sejtettem, hogy nem lesz egy könnyen emészthető anyag, amit kapok.

Öt év hallgatása nem csoda, hogy egy nagyon energikus, mély és sötét albumot szül. A srácok nagyon eklektikus zenét hoztak létre. Igazából, marha nehéz belőni, hogy ez micsoda. A versek, amik szövegként szolgálnak nagyon mélyre nyúlnak és cafatokba tépkedik meg a lelkedet, gondolkodtatnak el. Ehhez párosul egy screamo,emocionálisabb hardcore punk vonal, amit így egyben befogadni nem egy egyszerű dolog. Azonban nekünk sikerült! Nem akarok ódákat zengeni, egy hőskölteményt írni, de a srácok nagyon beteg, nagyon király zenét csinálnak. Az olyan dalok, mint a Everyday Kalopsia vagy a The Crush Of The Century-nek alaptételeknek kéne lennie a zenei nevelés során. Amikor pár éve először láttam-hallottam az Oaken-t akkor éreztem hasonlót. Nem tudtam elsőre hova tenni az egészet, azt hittem ezek csak elmebetegek, de mégis volt az elmebajban valami, ami ott bizseregtette hátul a fejemet. Ugyan ez van a Libido Wins-el is. Nem tudod elsőre hova rakni, nem egyszerű ráhangolódni. Én, munkaközben kőszáraz adatok gépelése közben hallgattam, amikor először igazán elkapott. Azóta viszont nem tudok szabadulni tőle. Öröm, hogy ennyire beteg, ennyire befolyásoló zenék születnek kishazánkban. Nem tudok egyszerűen mást mondani, hallgassátok meg. Aki nem a sablon kettőnégyes zenét várja, annak igazi csemege lesz. (4.5/5)