Ha június, akkor Rock in Vienna, Bécs, másodszor. A nyár egyik első nagyszabású rock karneválja most is egy kellemes zenei piknikre invitálta a műfaj új és régi mesterei előtt tisztelgő közönséget. Azokat, akik három napra több tízezer társukkal együtt a Duna egyik szigetére vonultak, hogy két eurós sörök társaságában kóstolják végig az idén talán kevésbé változatos zenei étlapot. Egy hosszabb kihagyás után visszatérő Rammstein, Jimi Hendrix csellón és japán csajok behemót gitárok előtt. Szubjektív beszámolónk következik. (Fotó: Florian Matzhold)
A tavalyi line-up autentikus vonala után idén a metal klasszikusok”, illetve a punk – álca - rock ikonok találkozását vizionáltuk, jóslatunk pedig a helyszínre érkezés után nagyjából 10 percen belül be is igazolódott. Sajnos csak az Anthrax utolsó dalánál sikerült beesnünk, de így is szerencsénk volt: a bejáratnál kígyózó sorok eleinte nem sok jót ígértek.
Természetesen ez azt jelenti, hogy lemaradtunk a meglepetésemre általam nagyon is várt Eisbrecher koncertjéről, a jelenleg egyik legnépszerűbb német banda fellépéséről és az élő mulatós rock manifesztátumáról - bármit is jelentsen ez. A ”bezzeg itt minden jobb, mint a hazai fesztiválokon” bekezdés előtt egy negatívum: óriási a tömeg, mind a három nap teltház, így érdemes időben érkezni, ha elkerülnétek a tikkasztó hőségben „Három punk srác énekli a Csendes Éjt” kezdetű jelenetet. A szervezők viszont mindent megtesznek, hogy zavartalan legyen az érkezés, határozottan irányítják a rajongók hordáit és eléggé biztonságosnak tűnnek az olyan pillanatok is, mint a Rammstein koncertre összezsúfolódó, és egymás közelségétől nagyjából fuldokló tömeg ”terelése” - de ez utóbbiról később.
Három színpad, a Soul Stage, a Mind Stage és a Jolly Roger Stage várja idén a látogatókat. A Soul Stage-en kaptak helyet a headlinerek, a Mind Stage ”deszkáin” tegnap olyan bandák léptek fel, mint az Apocalyptica, vagy a Babymetal, míg a Jolly Roger színpadán kisebb, tényleg éppen csak ismert, vagy a szélesebb körű ismertséget még csak tervező zenekarok szerepelnek.
Milyen a közönség? A pubertástól kezdve egészen a koporsóig húzódó spektrumon mozog a rajongók életkora. Sehol egy leárazott szegecses műbőr dzseki, a sablon lázadás. Ősrégi Slayer/Rammstein/ACDC/Motörhead relikviák, feltörekvő és/vagy még ismeretlen bandák, felvarrók… kifröccsenő sörök és cigifüsttel keveredő poros izzadtság, csapzott hajjal keretezett kipirult arcok. Úgy hangzik, mint egy álom, ugye?
Mielőtt Dinotópiába vezetném át a Rock in Vienna első benyomásairól olvasókat gyorsan nyergeljünk át a Babymetal jelenségre. Három tini lány menő és látványos cuccokban, a Mortal Kombat szereplőire hajazó zenészekkel kiegészülve tolja a szórakoztató tartalmat. Ezen a ponton egy, a koncerten megismert zöld hajú trash metál rajongó német hölgyet kell idéznem:„a zene jó, csak ők nem”. Természetesen a helyszínen megkérdezettek egybehangzó véleménye szerint szar, amit csinálnak, ennek ellenére mégis teltházat produkáltak, egy Babymetal hashtaggel operáló Twitter üzenetre pedig végül is csak 30 másodperc alatt 50 megosztás a válasz, szóval ez is olyan mint anno a Győzike-show. ”Én még sosem láttam azt a szart”. Kár, hogy csak abban a műsorsávban komplett megyék fészkelték be magukat a képernyők elé. A Babymetal ennek ellenére is eladható és valószínűleg még egy-két évig lazán fullba nyomják a kretént csúcsra járatják a marketing gépezetet.
Miért lennének vidámabb diktatúrák a rock és metal istenségek uralma alatt? – futott át elmémen miközben végigmértem a Slayerre várakozó változó korú és nemű közönséget. Kerry (aki pont tegnap lett 52 éves) Tom, Gary és Paul – nincs rá szebb mondat – mocskosul jól szóltak élőben. Itt jegyezném meg, hogy a fellépők tegnap már-már hibátlan technikai feltételek között - kicsit talán halk volta a koncert - bizonyíthatták be az elmúlt évtizedek eredményességét remélem, hogy ez a széria ma is folytatódik. Slayerre visszatérve: pontos, rutinos zenélés – kicsit megszokottnak tűnt az egész, de szerintem senkinek sem okozott csalódást a tegnapi koncertjük, borzongató, hogy még mindig ennyi erő van a dalaikban.
A Slayer után kifejezetten lágy dallamok törték meg a péntek este Rammstein pólókkal teleszórt békéjét: a Mind Stage-en a finn Apocalyptica következett. Sajnos a zenei tudósítás egy szubjektív műfaj, így most pont úgy esett, hogy a szerkesztőség jelenlévő tagjai nem igazán értik az Apocalyptica jelenséget, ezért a negatív tartalmú helyszíni kijelentések (Mi lenne, ha találnának még egy csellót a turnébuszban? Nem úgy volt, hogy ez az utolsó dal, vagy a Rammstein koncertet is ők adják? Mi lenne, ha az utolsó 20 percben 20 csellón játszanának el ugyanezt a dalt, az drámai változást eredményezne? Ez egyelőre inkább Epyleptica..) és üres frázisok helyett inkább csak képeket közölnénk a koncertről. (Aki szereti őket valószínűleg most is örömmel konstatálta a hendrixi mozdulatok csellóra történő interpretációját).
Szerencsére az előző pár bekezdés csak bemelegítő kör volt a Rammstein koncert összefoglalása előtt. Kinek mit jelent az első este headlinere? A gimis német órák elleni harc kellemes kompromisszumát, a dühkezelés egyik terápiás eszközét, a művészi érzékenységet eladhatósággal kombináló zenészek – működőképes – Halálcsillagát, a rock történelem egyik legférfiasabb előadóját – legnagyobb hatású énekesét. A dalokat, amikre gondolkodás nélkül felgyújtottál volna egy kerületet, a hajmeresztő megjelenéseket, a pirotechnikai eszközök színpadi kimaxolását, a ”Till kalapácsot”?
Ma reggel több ismerősömnél is az a kiírás fogadott, hogy ez volt élete egyik legjobb koncertje. Én úgy láttam, hogy örülnek, mert hosszabb kihagyás után újra a színpadon őrjönghetnek, és egy olyan közönség előtt tehetik mindezt, amelyik az új dalokat is örömmel fogadta be. A régieket pedig helyettük és mellettük is énekelte.
A látvány maximális kihasználásáról litániákat írhatnánk, egész egyszerűen - szó szerint - tüzes és izgatóan veszélyes elemekkel egészítették ki a teátrális jegyeket sem nélkülöző zenéjüket. Sok mindent lehetne rájuk mondani, így azt is, hogy a dalok általában egy kaptafára készülnek, de senki sem veheti el tőlük a legnagyobb aktív és alkotó bandáknak járó elismeréseket. Amikor több tízezer ember üvölti teli torokból a Feuer Frei-t vagy az Ich Will-t, akkor minek kellene megkérdőjelezni a nagyságukat? Sok mindent belemagyarázhatnánk, de a kelet-német peremvidékekről érkező zenészek nem tudom, hogyan fogadják azt, hogy százezrekhez jutott el az üzenetük, és már érinthetetlenek a mindent jobban tudó kritikákkal, kifogásokkal és csesztetésekkel szemben: egy előadóművésznek talán ez a legnagyobb elismerés, hogy a zenéjét szeretik és „megértették”, az üzenetét meghallották és továbbítják.
Az egész péntek délután erre a közel két órás, bőven másfél órás fellépésre volt kihegyezve, és a három ráadás szám – Sonne, Ohne Dich, Engel - után nem véletlen, hogy már-már némán szivárgott el a korábban óriásinak és fenyegetőnek tűnő tömeg.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT, FLORIAN MATZHOLD
