Az, hogy Pozvakowski, még a teljesen szűz füleknek is kell mondjon valamit. Valami szovjet szakemberes, rideg precizitást egy letűnt korból. Gyárak szelíd háttérzaját, szalagok siklását, tárcsák kattogását. Tökéletesen ragadták meg a névvel a világot, amit létre akartak hozni... és amitől az iterumon jobban eltávolodtak, mint remélni mertem. Még a tőlük szokatlanul szecessziós-viktoriánus borító is erre, a karton pedig nyersességre, pőreségre utal.

A 6. lemezén a Pozvakowski csak bemutatkozásukkor látott tömörségre szorítkozott, de minden eddiginél sivárabban, mégis diszkrét monumentalitással csendülnek fel. Az iterum egy rendkívül összeszedett album, de az "átgondolt" jelzőt nem mondhatjuk rá, és ez itt bók: a határok nem is olyan világosak, a váltások jól előkészítettek, a monotónia nem válik unalmassá és többé nem rendező elem, és mégis, minden egyes résztvevőnek van tere sikálni, sivítani, gerjeszteni, roncsolni, egy szóval: zajt csinálni. Mert ebben a hazai színtéren utánozhatatlanok, és szerintem a globálisban is figyelemreméltóak... Az iterum pedig nem csak kitűzött programjának lekövetésében csúcsteljesítmény.

Az iterum koncepciójáról annyit, hogy tisztelgésnek szánták az emberiség, ill. az ember nagy teljesítményeinek, az emberi akarat, kitartás és céltudatosság szellemében. Ha van valami, amiről hitelesen beszélhet egy idén 14-15 éves, önfejű, nehezen emészthető zenét játszó, mégis nemzetközi elismerésnek örvendő underground zenekar, hát ez az. Most fittizhetnék azzal, de jól tudom, melyik dal kinek vagy minek a nevét viseli (faustonál pl. nem nehéz), de talán még izgalmasabb, ha a hallgatóra bízzuk: mind a 4 küszködés-történet ugyanis más és más, egyikben sincs se mázas fennköltség, se szentimentális, post-rockra amúgy jellemzően és pofátlanul jól álló hatásvadászat. A hangsúly a küszködésen van, a csontok és fogak egymáson csikorgásán, a még épp, hogy felmérhető, még épp, hogy legyűrhetőnek fanatikusan hitt kihívásokkal - maratoni távokkal, ördögi szerződésekkel, társadalmi konvenciókkal, az emberi test teljesítőképességének határaival - szembeszegülés nemes kínján...

Természetesen az egyedülálló analóg-digitális turmixban a rájuk jellemző elemek úgy keverednek, hogy alig lehessen kihámozni a forrasztásokat: ipari indusztriál érzetek, egészen a Laibachig lenyúlva, postrockos textúrák, de játékos trillázástól és epikus elszállásoktól mentesítve, irgalmatlan nagy post-metal rombolások... zaj, zaj, zaj, ha jobbra fülelünk, persze a zaj alatt némi plusz zajt is találunk a zaj közé vegyülve... és egy meglepő ambient jelleg, ami még jobban elkeni a kontúrokat. Midimágia nélkül csinálni ilyen zenét... talán elnevezhetnénk "super heavy ambient"-nek is az iterumot. Hallgatás közben azonnal az ISIS, főleg a hardcore-tól még csak félig levált, fémes Celestial és organikusságában az Oceanic, majd a Pelican, Death Cube K és dark-ambient társai és az elektronikus vezetésű részeknél 69 Days of Static ötlenek fel... A kevésbé ismertek közül meg egyértelműen a belga Industroika, a melankolikus-matekos egykori magyar marionette ID és a tavaly az Agalloch előtt hatalmasat játszott C R O W N. Persze minden bizonnyal egy rakat felsorolhatatlan és vadidegen nehéz zenét és még nehezebb zenészt kannibalizáltak a fiúk, de két különös vonása van a lemeznek: egyrészt egy északi, minimalista blackmetalra és post-blackre (Woods of Desolation, Lantlôs, Shining) jellemző ridegsége, másrészt, valami nehezen körülírható európaisága, sőt, közép-európaisága. Az egész kontinensen (vetítőgépestül: talán az egész világon) egyedülállónak fest, amit alkotnak (és amit most is alkottak), valahogy mégis kihallatszani tűnik, melyik földrészen, avagy kultúrkörben került mindez rögzítésre.

Külön sznob tapicskolást okoz az album, ha párhuzamba állítjuk az ausztrál We Lost The Sea 2015 júliusi, a nemzetközi post-rock színtéren gyorsan lecsengő örömmel fogadott albumával, a Departure Songsszal. Amott keserédeskedés, megdicsőült bukástörténetek hangzottak el hagyományos post-rock keretek között, az az album a hamvába holt nagy emberi próbálkozásoknak kívánt méltó emléket állítani - míg emez a megvalósult sikereknek. És mégis, sokkal kegyetlenebb, borultabb és nehezebb falás ez a "győzelmi daloskönyv", mint a déliek pozitivista, egyébként gyakran élvezetes szenvelgése.

A Pozvakowski csak rá jellemző komor eleganciával méri a vállalást a végéig vezető úthoz minden egyes tételben, úgy, hogy ne az érkezés és a csúcsra jutás, ne az ünnep és a bajnok dicsfénye legyen, amiért mi is "kibírjuk" e súrlódó zajszőnyegeivel még helyenként minket, hallgatókat is próbára tevő albumot. Az itt vázolt győzelmekben ugyanis nincs diadalmenet, nem fújnak fanfárt, egyszerűen egy brutális feladat legyűrése történt meg, nem több, nem kevesebb. Soha nem hallottam még ennyire szikár "himnuszokat". Mintha az egész lemez egy retrofuturista, Szovjetunió-szerű birodalom atlétáit köszöntené a darwini, minden öncélúságtól menten durva igazsággal: nagy tusát vívtál bajnok, szép munka volt. Most kifújhatod magad, és... Ennyi. Ennyi jár neked. Pontosan ennyi. És most indíts a következőre... Nyertél, életben maradtál, és csatád jutalma, hogy újabb csatát vívhatsz. Ez teszi különösen hűvössé, mégis annyira emberivé a lemezt, ez az absztrakt jelentésréteg szavak nélkül is felviláglik a dalok gránitszürke mélystruktúrájából.

A változatosság hiánya mégsem róható fel: minden dal 3-5 tételes, és nem a dronera vagy lusta post-rockra jellemző réteges építkezésnek hála. Mintha idegen nyelven hallgatnál örökérvényű, súlyos regéket. A peloton egyből megbólogattat, az elején felcsendülő vokál (vagy énekszerűre kevert gitár?), majd az album ominózus részein később is előjövő, kivehetetlen, 50-es éveket idéző rádióbemondás-snittek valami letűnt és elveszett korszak kísértetét idézik meg, valamint a XX. századi olimpiák és tudományos filmek tartózkodó ünnepélyességét. A váratlanul feltépett basszuszajok, az ütemhangsúlyos dobolás és a gyakran csak alapörvénylést adó gitárok (ld. fausto, 1.-2. tétel) sokszínűbb dalokat eredményeznek a lerágott csont Mogwai-receptes postrockkal szemben (miszerint minden post-dal képlete légyen: beetetés-ráindulás-hegy-völgy-hegy-(völgy-hegy-)kivezetés).

A Pozvakowskira nem jellemzően finomak a váltások - néha már csak azon veszi észre magát az ember, hogy hirtelen már zongorát hall, vagy épp leállt a dob, a dalok egyetlen nagy flowt alkotva mosódnak egymásba. Nincsenek megállások, szünetek, nem lepne meg, ha egyetlen take-ben vették volna fel az egészet. Ez csak annyiban lehet zavaró, hogy a zenekar, ami súlyosságával és romboló erejével lett közismert, néha annyira elandalít, hogy a felvétel aláfestéssé szelídül. Az olyan helyeken, mint a contra kezdete, ez a két világ viszont kellő erővel ütközik. Egyébként ebben a dalban csap oda legjobban a régi, zajos-kínlódós-reszelős Pozvakowski, ez az "izmos" szám a lemezen, ami simán beillene valami delíriumos, trutymorgós űrscifi-horrorba is, pláne, mire elkezd szónokolni a "kommentátor", mondja a magáét jó kivehetetlenül, miközben a gitárok bőgnek, ahogy éppen köréd gyűrik a fémfalakat, és mászik a másvilági iszonyat feléd valahol a szellőzőnyílásokban...

Jó eséllyel ki fogom próbálni, milyen gyúrószenének ez. A lassú és súlyos munkavégzéshez kiválónak találom. A záró eddy meg jól beetet: 6 perc nyugtató, háttérbe tolt epic-riffeléses sodródás után egy nagy, dekonstruktív zajorgiát várnánk, ehelyett diszkréten lecseng és elhallgat(tat).

Talán csak két-három gyengébb pontja van a lemeznek. Az egyik az igazi hegyek és a felszabadító kiugró részek hiánya, ami, koncepció ide meg oda, igazán változatossá tennék a nagyívű utaztatást - most csak sötét árkok és zuhanások vannak a zenei fennsíkon, és a számokon belüli tételek váltakozása adja inkább a hullámzást. Egy több számos, egymástól még ennél is markánsabban eltérő, akár kevesebb fejezetes dalokkal operáló lemez - ezen az úton haladva - legközelebb mindenképpen igazi remekművet eredményezne. A komponensek már mind megvannak, az arányokat óvatosan mérik, kissé túl óvatosan is egy ilyen rövidke távon.

A második nem feltétlen gyengeség, de az album meglepően rövidnek érződik, a hosszú és bonyolultra írt számok ellenére is, persze ez már kinek hogy tetszik vagy nem.

A főprobléma némileg elvontabb: egy ennyire programkoncepció vezérelte, pláne instrumentális lemeznél végül felmerül a sorsdöntő kérdés, miszerint, ha "csukott tudattal", a koncepció tudta NÉLKÜL hallgatjuk végig, is világosan lejönne-e, milyen dinamika mozgatja a dalokat? Működnének-e a törekvés és felülemelkedés képzettársításai a hallgatóban az ilyen kritikák és  (elkerülhetetlen) zenekari nyilatkozatok híján is? ...Szerintem sokakban igen. Nem egyből és nem mindenkinek esik le, de a lemez végére, még ha hallgatása nem is jelent kezelhetetlen súlyt, valami megkönnyebbülés keríti hatalmába az embert. Ehhez a megfejtéshez viszont többször le kell pörgetni...

A lemez elérhető (és mocskosul elérendő) iTuneson, Deezeren, Spotifyon, Google Playen, ingyen hallgatható a bandcampen, és mától limitált példányszámban, szerzői kiadásban kapható a Wave lemezboltban. Érdemes rákapni és (ld fent) többször nekifutni. Az iterum ugyanis ezt jelenti: felfrissíteni, ismételni, újrázni. Közhelyes igazság, hogy az ismétlés a tudás anyja, a sokadik pofára esésből is talpra állás a győztesek útja. A legnagyobbak sajátossága. Szerintem a csapat meg tudja ismételni ezt a sikert... alig várom, hogy élőben is lássam őket, az új vetítőgépes showval megtámogatva.

Mondjuk augusztus 21.-én a Ghostbathtal és a Svoiddal a Dürerben. :)

~ 

Ítélet: 
Zajok, hasadások, gerjesztések mentén, mondhatnánk, hogy
megszületett a magyar Oceanic.

~

Katt a névjegyre további írásokért!