A fenti idézet a Made in Hungária című filmből való. Ha emlékszünk még, Röné, a csókkirály mondja a vetélytársának, Fenyő Mikinek. Ő pedig, mint az közismert, a valóságban is elhozta nekünk a tengerentúli rock n’roll életérzést. A belga Wildheartnak viszont még tanulnia kell, hogy egy adott irányzat formanyelvének elsajátításával nem jár automatikusan együtt a feeling.

A 2014-ben alakult ötös a 80-as évekbeli USA aréna-rock hangzásvilág mellett kötelezte el magát. Fő hatásaik közé saját bevallásuk szerint a Van Halen, a Mötley Crüe, a Dokken és a Ratt tartozik többek között, én pedig a White Liont tenném még a felsorolás végére. A lista ugyanis elárulja, hogy az igényes zenei alapokra is odafigyelnek a gyerekek a bulizós-csajozós dalszövegek és az image mellett. Utóbbi a semmitmondó borítót nézve nem derül ki, a fotókról és a művésznevekről annál inkább. Más kérdés, mennyire szerencsés neveket választottak maguknak a tagok, vagyis Thunderberck dobos, Stevie Dee basszer, Foxx és Juice gitárosok, na meg Farty – hm, talán jobb, ha nem tudjuk meg, hogyan csapja a szelet a hölgyeknek… – énekes.

No, de a zene a lényeg. A legtöbb nótát olyan elánnal kezdi a banda, mintha eljött volna a rockzene forradalma, vagy legalábbis a legújabb hulláma. Erről persze nincs szó, Foxx és Juice szólómunkáját azonban mindenképp ki kell emelni. A két srác tényleg nem sajnálta az időt Eddie Van Halen, Vito Bratta, vagy George Lynch technikájának és trükkjeinek tanulmányozására. Ízlésesen, a virgázást nem túltolva játszanak.

„Fingós” ellenben a Wildheart kerékkötője. Vékony, nyafogó hangját meg lehet szokni, de nyilván olyan is van, akit ki lehet vele kergetni a világból. Ez ízlés dolga. Az én fő gondom vele egyrészt az, hogy nemigen hallom nála azt a veleszületett lazaságot, vagy akár nyegleséget, amely a legendás példaképek (Vince Neil, Stephen Pearcy stb.) sajátja, másrészt témái sem annyira ütősek. Az innen-onnan már jól ismert fordulatokból összeollózott szövegek sem az erős egyéniség jelei egyébiránt… Van, ahol így is egészen klassz dolgokat sikerült kihozni belőle. A Never Let Go szerintem az album legjobban eltalált szerzeménye, ahogy a Lovehunter és a gyors Hang’em High is abszolút működőképes. Sok dalból viszont a túlagyalt refrén öli ki az izgalmat, az egyszerűbb megoldások (kevesebb szöveg, fogósabb dallamok) itt célravezetőbbek lettek volna. Ami a legproblémásabb: több számban is ugyanazt a sémát próbálja elsütni Farty. A Beautiful Regret összetört szívű balladája, részben emiatt, kissé erőltetettnek is hat.

Közönséges stílusgyakorlatnál több a flamandok saját kiadású bemutatkozása, de azért Ninove városa helyén még nem épül új Los Angeles, azaz van hova fejlődniük. Mindenesetre, ha legközelebb őket látnám, mondjuk Jeff Scott Soto, vagy a House Of Lords vendégeiként, örömömben azon nyomban legurítanék egy jó Leffe-t vagy Hoegaardent…
3,5/5

www.wildheartbelgium.com
www.facebook.com/Wildheartrockandroll