Betokosodott aggyal is lehet élni, csak minek. Ezen gondolkoztam mikor mindenki rácsodálkozott azon, hogy én Damian Marley-t is hallgatok. Hiszen "TE ROCKER VAGY!" Nem... Én, nem vagyok rocker. Én egy srác vagyok, aki szereti a zenét, ami nagyon nagy százalékban rock-metal és a maradékot kiteszi az egyéb. Elárulom, hogy még elektronikusban is van, amit kedvelek. Akik szerint ez gáz, és nem truság azok ezt a cikket NE olvassák tovább. Köszönöm.
Még jó pár évvel ezelőtt amikor is egy metal kiadónál dolgoztam ismertette meg velem a rasta kolléga Damian munkásságát. El kellett telnie egy kis időnek, de be kellett látnom, hogy ez a zene ugyanúgy össze van rakva rendesen, mint mondjuk a Mastodon. Ugyanúgy magával tud ragadni, mint egy jó Down riff és ugyanúgy eltud repíteni, mint a Kyuss, és ugyanúgy tudsz rá bulizni is, mint egy Sum 41 pop-punk bulira a negyedik felesed után. Egy nagyon átmulatott éjszakán megtettem magamnak azt a fogadalmat, hogyha egyszer a földig érő rastaval megáldott csávó eljön ide, akkor megnézem, ha a fene fenét is eszik.
A melótól kicsit megfáradva, de nem sokkal a tervezett kezdés előtt érkeztem a Budapest Parkba. A gyanús illatból tudtam, hogy a hangulattal nem lesz gond az este folyamán. Szerintem Budapest éves fű fogyasztásának az egyharmada erre a bulira fogyott el. Az én vadabb bulikhoz szokott lelkemnek, eléggé meglepő volt a koncert. Nem ehhez vagyok szokva, biztos ez a normális egy reggae partyban, hogy csak szellősen állnak az emberek, de nekem ez akkor is furcsa. A kiírt kezdés után durván negyedórával meg is jelent az öreg rasta konferanszié és kezdetét vette a Kingstone hangulatát felidéző buli.
Kicsit csalódott vagyok. Illetve nem tudom, hogy annak kell-e lennem. A magyar közönség hálás volt, és relatív szép számmal is összegyűltünk a parkban, de a hangulat engem most annyira nem ragadott meg. A koncert első bő félóráját elől álltam végig, ahol a basszuson kívül mást nem nagyon hallottam, így kicsit letört szarvval, de a keverőpult mellett, sörrel a kezemben megtaláltam a jó pontot, ahol már nem a basszus az uralkodó. Damian, mintha kicsit fáradt, kedvetlen lett volna, de ettől független ontotta ránk a slágereket. Nem tudom, hogy mennyire tisztességes az apja munkásságból átemelni ezt azt, de belegondolva ki a franc játsszon Marley slágereket, ha nem a gyerekei, nem igaz? A kitisztult hangzással azért már én is jobban éreztem a jamaicai beateket. Bevallom két szám között még büszkén kiabáltam is, mert tényleg jó, amit Jr. Gong alkot. Egyet nem értek azonban, hogy egy ekkora horderejű bulin (mármint a reggea/rasta arcok közt ez olyan, mintha nekünk jönne kb. egy Metallica) hogy lehet koncert közben telefonálgatni, meg a hétvégi túrázást megbeszélni? Na, mindegy is. A lényeg, hogy a Park megint egy kegyetlen jó bulinak adott otthont, amit marha nagy hiba lett volna kihagyni.
Az egész koncert igazából számomra egy bakancslistás dolog volt, amin örülök, hogy túl vagyok, de még egyszer nem feltétlenül mennék el rá. A Damian Marley slágereket, dalokat ajánlom, hogy otthon hallgassátok meg, nézzétek meg. Hol is lennénk, ha nem lett volna az öreg Bob? Nem lenne egy metal reggae bandánk (Skindred) és nem lennének a birtokunkban még most is helyt álló, és igazi később hagyatékot képező reggae dalok. Érdemes kinyitni a szemeiteket, a füleiteket és ellátogatni ilyen bulikba is. Béke, Szeretet Metal/Reggae!
FOTÓK: RÉTI ZSOLT
