A mára általánossá vált évfordulós koncertek vagy turnék is rávilágítanak arra, milyen nehéz itt már bármi újat kitalálni. Mindenesetre, aki anno nem él(het)te át valamely műfajtörténeti mérföldkőnek számító lemez megjelenését és élő bemutatását, tehát utólag vált rajongóvá, az is kialakított magában valamilyen konkrét képet róla, így abban a reményben várja a sok évvel, akár évtizeddel későbbi retro bulit, hogy ez az idealizált kép nem sérül. Aki viszont igen, az óhatatlanul az akkori élményeket idézné fel, vagy élné át újra ilyen alkalmakkor. Nos, józan ésszel könnyű belátni, hogy esetünkben ez utóbbi elvárás nem lehetett reális.

A hosszú kényszerszünet után új dobossal, a Sunday Fury-ból ismerős Kiss Gergellyel visszatérő Ad Astra eleve a stílus szempontjából jól illett a képbe. Gergő az előző csapatában is impozánsan ütött, ezért a legkevésbé sem tartottam attól, hogy játéka a technikailag más megközelítést kívánó prog power vonalban ne tudna kiteljesedni. Ezen túlmenően olyan szempontból is tudtak újat mutatni a srácok, hogy a négy évvel ezelőtti Open Wide album anyagára épülő szettbe egy friss szerzeményt is beépítettek. A Feedlot Of The Tame itt debütált, és lényegében a zenekartól megszokott, egyszerre zúzós és dallamos, de néha elvontabb irányba is kitekintő muzsika továbbgondolását hallottam benne. Pontosan azt a felfogást, amelyben a Peter Gabriel-féle Sledgehammer átirata is született.

E nagyszerű felvezetés után a görög Dreamrites felbukkanását nem tudtam hova tenni. Persze nem az általuk művelt tradicionális heavy metal miatt, hanem mert az est abszolút mélypontját produkálta a társaság. A régi Fates Warning, vagy a Heir Apparent összehasonlítási alapként nem áll távol a valóságtól, de mondjuk Jim Matheosék legösszetettebb korai dalai sem puszta témahalmozásból állnak ám, sőt!.. Vagyis a nagy példaképek már akkor nagyon tudtak valamit. Nem beszélve arról, hogy a helléneknél a valódi élet és lüktetés is hiányzott a (túlnyomórészt gyors) tempókból. Szóval igazából csak a tagok kinézete idézte hitelesen a dicső 80-as éveket.

Őszintén szólva én azt a tényt is némileg aggályosnak találtam, hogy Warrel Dane névtelen bérzenészekkel játszik Nevermore-t, noha napnál is világosabb, hogy az eredeti társak összetrombitálására semmi esély nem lett volna. A seattle-i alapbandához, illetve annak egyik csúcsalkotásához, a Dead Heart In A Dead World albumhoz fűződő, életre szóló emlékek sokakat csábítottak a Dürer Kert nagytermébe, de lélekben előre felkészülhettünk arra, hogy „valami van, de nem az igazi”…

Kezdjük a hangszeres szekcióval. A brazil gyerekek kétségkívül megtanulták a leckét, ellenben a teljesítményük nem késztetett főhajtásra. A ritmusemberek becsülettel tették a dolgukat, Marcus Dotta dobos azonban inkább csak mechanikusan visszaadta azt, ami Van Williamsnek magától értetődően ment, míg Fabio Carito bőgős legalább kinézet és mozgás tekintetében meggyőzőt nyújtott. A két gitáros, Thiago Oliveira és Johnny Moraes viszont közel sem egy kategória Jeff Loomisszal, és talán maradjunk is ennyiben. Azt hiszem, sokan örültünk volna, ha Vörös Attila vendégszereplése (a sajnálatos balesetig bizonyára tervben volt a dolog) megvalósul pár nóta erejéig…

A főhős pedig… Azt ugyebár tudni lehetett, hogy önpusztító életvitelének hatásai egyre durvábban ütköznek ki rajta – összeaszott és beesett arc, lesoványodott test –, de a mostani kinézete még a tavalyi Sanctuary bulin látottakhoz képest is enyhén szólva ijesztő volt. És hát azt is tudomásul kell venni, hogy az ő torka sem kopásálló. Hangjának védjegyszerű hisztérikus éle természetesen nem tűnt el, erre még mindig igen hatásosan tud rájátszani, ám a rázósabb témákat rendszerint elmismásolta. Tetézte a bajt, hogy a hangtechnika sem az ő oldalán állt. Mikrofonja időről időre elnémult, és sajnos csak meglehetősen későn, a The River Dragon Has Come után jutott valakinek eszébe, hogy kicserélje. Színpadi egyéniségként ugyanakkor ma is utánozhatatlan. A valóságban mélyen és tisztán látó gondolkodóként, és cinikus humorát csillogtatva egyaránt páratlan módon, igézően kommunikált az egybegyűltekkel.

Ha a fentiekben elsorolt negatív tényezőkön (teszem azt, behunyt szemmel) nagy nehezen túltette magát az ember, akkor azért viszonylag élvezhető volt, amit hallottunk. Miután a hangzás úgy-ahogy helyrerázódott, a The Heart Collector vagy a koncerteken annak idején mellőzött Insignificant az este egy-egy csúcspontja lett. Ezekben az énekes orgánuma is szépen érvényesült, ráadásul előbbiben a közönség is kiemelt szerepet kapott. A záró blokkban Warrel szólólemezéről is előkerült két dal, és ezekben a szellősebb, mondhatni rockosabb tételekben a brazilok játékán sem kellett fennakadnunk. A megjelenés előtt álló második önálló anyagról az As Fast As The Others szintén ezt a vonulatot követi, úgyhogy legalább ennyi reményünk maradt még.

Mi lesz veled, Warrel?

FOTÓK: KÖHLER ÁGNES