Sosem felejtem mikor néhány éve egy kedves hölgyismerősöm bemutatta újdonsült hódolóját. Amint a fiatalember értesült arról, hogy mivel is foglalkozom, megrögzött Sabaton rajongóként egy fél éjszakát szánt arra, hogy minden áron meggyőzzön arról, hogy az általa favorizált svéd hadisteneknél nincs is jobb ezen a földön…egy idő után szerencsére rájött, hogy jobb, ha feladja a harcot.
Említett barátunk koránt sincs egyedül a lelkes rajongásával, hisz a Sabaton a hazai fémszívűek által az egyik leginkább felmagasztalt zenekar. Sőt az sem mellékes, hogy kis hazánk közönsége - na meg ugye a jó öreg pálinka - is rendkívül népszerű a zenekar körében. A magam részéről viszont azt kell, hogy mondjam, évek óta próbálok megbarátkozni a jelenséggel, de eddig valahogy nem sikerült…
Az alapkoncepció pofon egyszerű, a hősfaktor pedig legalább fél tucat nyeles gránát és gépkarabély használatból alaposan kiképzett Hammerfallal, vagy egy party bogyóktól átszellemült Panzer Division Mardukkal egyenértékű.
A jelenséget megkoronázza a korai Drakula filmekre emlékeztető akcentussal operáló, felsőtestén makulátlan fényezésű ipari járólemezes mellényekben pompázó, enyhén Village People beütésű, és mindezek ellenére is rendkívül szimpatikus énekes-frontember Joakim Brodén.
De félre ezekkel a fránya fricskákkal, hisz itt az új nagylemez, ami már önmagában is főhajtást érdemel. A recept semmit nem változott, a jól bejáratott lövészárkokból indítanak hőseink újabb offenzívát a hallgatóság irányába. A „több millió légy nem tévedhet” elvet követve tiszta fejjel és füllel, minden korábbi tapasztalatot messze az agyam leghátsó szegletébe rejtve indítottam el a lejátszómon a frissen megjelent The Last Stand trackistjét.
Egy éles repesz már az első másodpercekben beleállt a dobhártyámba, amit az ígéretes című Sparta nyitánya szabadított rám. A hanghatásokat valahogy úgy tudnám jellemezni, mint ha egy történelmi ihletésű pornófilm olyan jelenetét hallanám, amit látni legkevésbé sem szeretnék, de gyenge, aki ezután nem marad talpon. Hatásvadászat szempontjából viszont simán elmenne taktikai tananyagnak ez a dal.
A hangzás, leszámítva az igencsak műanyag szinti hangokat amúgy nagyon is helytáll, a mélyek gyógyírként duruzsolnak, az oly sok klasszikust idéző virtuóznak szánt szólók pedig régről ismerős dallamokkal nyugtatják nemrég felzaklatott idegeim. Amikor sikerül elvonatkoztatnom a számomra befogadhatatlan énektől, és a már említett szinti hangzástól, kifejezetten élmény hallgatni ezt a lemezt, mert egészen egyszerűen olyan érzés fog el, mint ha szó szerint nekem keverték volna. A hamis biztonság álcahálójának rejtekében fel sem merül bennem, hogy a soron következő Last Dying Breath esetleg a közelgő végem hírnöke lenne, és láss csodát a Blood Of Bannockburn dudahangjai pillanatok alatt visszaöntik zord lelkembe a harci kedvet. Ekkor döbbenek rá, hogy kezdem megérteni - ha átérezni nem is -, hogy miért is kedvelik annyian ezt a zenekart. A Sabaton zenéje így vagy úgy, de mindenképp érzelmeket generál, és hogy kiben milyeneket az gyakorlatilag mellékes. Legalább egy gondolat erejéig képesek megfogni a hallgatót és ez sokszor több is, mint elég. Egyszerűen nem lehet szó nélkül elmenni a jelenség mellett. Az alap, amire építkeznek, stabilan a helyén van, és akárcsak a szintén jelentős tömegeket megmozgató folk-metal, ez sem találhat be mindenkinél, de akinél beüt ez a cucc, nyilván nehezen mászik róla.
Ám, ahogy a költő mondja, „de csitt!”, a golyózáporként elárasztó felismerések élményét hirtelen robbanással szaggatja apró darabokra, mikor a Hill 3234 vége felé hirtelen megszólal a Creeping Death legendás „Die by my hand” kezdetű kiállásának enyhén kicsavart ikertestvére, majd a Shiroyama 80-as évek európai hard rock hangulatát idéző refrénje végérvényesen visszahúz a valóságba. És hoppá! A siker titka talán a kommersz egyszerűségben és a rég bevált receptben rejlik? Legalábbis számomra ezt igazolja a bónuszok előtti utolsó tétel a The Last Battle, ami egy annyira pofátlan rock sláger, hogy szinte kedvem támad felhajtani a kabátom ujját, és western csizmába tűrni a farmergatyám. Mondjuk, arra kíváncsi lennék, hogy a harcos kedvű ősrajongók erre a nótára miként reagálnak…
És ha már a bónuszokat emlegettem, az album számomra legkellemesebb csalódása a Judas Priest legendás Painkiller lemezéről ismert All Guns Blazing feldolgozása. Ez már csak azért is örömteli, mert a Sabaton vitathatatlanul népszerű a fiatalabb „kezdő rockerek” körében, és ez a feldolgozás remek iránymutató lehet a srácoknak a nagy öregekkel való megismerkedéshez. Az Iron Maiden - Afraid To Shoot Strangersének egyszerre „katonásra” és elszállósra sikerült, erősen egyszerűsített átértelmezése már kevésbé hagy maradandó emléket, de értékelni kell a próbálkozást.
Bár meggyőzni ez a lemez sem tudott, azt mindenesetre el kell ismernem, hogy a Sabaton zenéje tökéletes „kapudrog” a metal világával ismerkedők számára, ráadásul a The Last Stand lemezzel a zenekar egy még könnyebben befogadható, uram bocsá’ még a korábbinál is populárisabb arcát villantja a nagyvilág felé, de hát ugye a jó katona mulatni is szeret.
Az irányzék ezúttal egy erősen elmosódott határvonalat céloz a metal és a nyolcvanas évek szinti témákkal telepakolt rockzenéje között. Abban biztos vagyok, hogy ez a lemez senkinek nem fogja megülni a gyomrát, kortalan, egyszerű, mindenhez „fogyasztható” hanganyag, ami egész biztos élőben is remekül működik, ám világmegváltó zenei forradalomra ezúttal se számítson senki.
A zenekar az Accepttel karöltve március 5-én Budapesten a Barba Negra Music Clubbabn játszik.
3,5/5
