Az In The Woodsról gyakorlatilag semmi előzetes ismeretem nem volt. Ezt könnyű azzal magyarázni, hogy a norvég banda olyan közegben mozgott, ami engem speciel nem nagyon tudott magához édesgetni. Heavy metál, kis blackes, kis prog rockos, darkos beütéssel. Mindezt 1995 és 2000 közt, tehát még időben is pont akkor, amikor gombamód megszaporodtak a metált újraértelmező formációk. Tavaly pedig tizenöt évnyi hallgatás után álltak újra össze.

Apátia, mélabú, opera ária és a bársonyos szinti szőnyeg a vaskosan tekerős riffek közt. Ez tökéletesen összefoglalta, hogy ez a műfaj miért riasztott el magától tinédzser fejjel. Az In The Woods korábbi dolgaiba belehallgatva inkább éreztem egy olyan késztetést bennük, hogy valami különöset akarnak alkotni (lásd: Omnio). Az alapján kicsivel közelebb engedtem magamhoz a zenekart, de a Pure lemezük nem annyira próbálkozik a kísérletezéssel.

Sok időt töltöttem el ezzel a visszatérő lemezzel. Néhol az Opeth munkásság ugrott be, meg ha jobban képben lennék a dark rock/metál zenekarokkal, akkor most egyet biztos ide írnék, de mivel nem vagyok, így nem teszem. Jobb a békesség.

Azért nem visz tévútra annyira a Pure, ha a sötét, erdős, goth beütésű metál irányba indulunk. Rendesen meg dörrenő gitárok, igényes akusztikus részek vannak benne, alatta gyakran parasztvakítóan megmatekozott látvány dobokkal. De a bajok ott kezdődnek, hogy tíz éve sem lett volna azért ez olyan egyedi, és utánozhatatlan dolog, nem hogy így a ’tizes évek második felére kanyarodva.

Az In The Woods teret ad annak a kicsit álkeménykedős búságnak és pátosznak, ami miatt ez a műfaj kevésbé komolyan vehető volt számomra. Eddig is, és továbbra is. Leginkább azért, mert dalokról külön nincs is nagyon értelme beszélni. Az egész Pure egy mederben folyik, amiben ráadásul olyan klisék igazgatják az útját, mint az akusztikus lírázásból a súlyozó riffbe váltás, és utána az ütem megduplázódik, és bejön a vér ciki duplázás is. Minden dal 6-7 perc között mozog, és a felépülésük is nagyon hasonló. Főleg ha ezt így egy óra pár percben kapja telibe valaki. Ha dalokat kéne megemlítenem talán csak a Towards The Black Surreal, meg a higgadtabb Transmission KRS volt, ami egy csipetnyivel jobban felkeltette az érdeklődésemet.

Nem igazán sikerült lenyűgözniük. A Pure nem ad hozzá túl sokat az idei felhozatalhoz. Ettől függetlenül az hallható, hogy jól bánnak a hangszerekkel, és hogy nagyon (talán túlzottan is) felépítik a számaikat. De nagyon hiányzik belőle a változatosság, ami mondjuk egy dalon belül még meg van, viszont néha tényleg olyan volt, mintha tízszer hallgattam volna meg ugyanazt a számot. Aki egy klasszikus (teljesen a múltba révedő) progos metál lemezt akar hallani az repüljön rá bátran az új In The Woodsra, nekem annyira nem jött be.
3/5