Ténylegesen rettegni nem jó dolog, sőt, az ég óvjon mindenkit a valódi rettegéstől. Ám azon szerencsések közül, akik nem ismerik a tényleges iszonyatot sokan kifejezetten vonzódnak a furcsához, a megszokottól eltérőhöz, a félelmeteshez, a gusztustalanhoz a gyomorforgatóhoz, a véreshez a májashoz és még ki tudja mihez, vagy minek az illúziójához.
Nem véletlen, hogy mióta világ a világ az emberek rémtörténeteket mesélnek egymásnak, és sokan azt is szeretnék elhinni, hogy vámpírok és farkasemberek élnek közöttünk. Mindig félelemmel vegyes kíváncsiság övezte a városba tévedő vándorcirkuszt a kétfejű férfival és a szakállas nővel, bár az utóbbi jelenség pár éve már egy nemzetközi dalversenyen is feltűnt és sikerre vitte.
Hiába, az ingerküszöb változik. Ma már senkit nem döbbent meg, ha pöcse van a menyasszonynak, és remélhetőleg a legnaivabb nagymama sem hiszi el, hogy a rock zenészek koporsókban alszanak és denevéreket reggeliznek. Sokkolni mostanság nehéz és drága mulatság, és nagyon keveseknek sikerül…
Apropó dalverseny! Néhány évvel azelőtt, hogy a szakállas díván ámult vagy szörnyülködött a díszes publikum, idén pont egy évtizede ugyanezen az európai tévés fesztiválon egy szörnyjelmezekbe öltözött finn zenekar egészen máshogy borzolta az idegeket, és egy pofátlanul jó hard rock slágerrel aratott diadalt. Ebből az alkalomból a szörnybrigád néhány új fondorlattal is készült az aktuális turnéra...
Érkezésemkor a svájci illetőségű Silver Dust már javában borzolta a kedélyeket. A steampunk brigád egy pillanatig sem bízta a véletlenre a dolgokat. Látvány és koreográfia tekintetében nagyon odatették magukat. Megjelenésükről elsőre a legutóbbi Therion koncertélményem ugrott be, és a Lordi által jó előre berendezett horror erdőt idéző színpadon sem lógtak ki a környezetből.
Saját díszletük legfeltűnőbb darabja egy virtuális képkeret, amit egyébként baromi látványosan alkalmaznak. A küllem rendben volt, a néhol túl sok póz pedig betudható a műsor szerves részének, hisz a produkcióban annyi vakítás volt, hogy inkább emlékeztetett egy zenés bűvészmutatványra, mint klasszikus értelemben vett koncertre. A zenei „egyediség” azonban hagy némi kivetnivalót maga után, az ugyanis leginkább nincs. Mintha alapnak vették volna az elmúlt 20 év nemzetközi metal színterét, aztán kiollóznák belőle, ami épp eszükbe jut, majd mehet a műsor a színpadra. Például a kollektív dobolás szinte egy az egyben a Sepultura Roots lemezes korszakát másolta, ami amúgy jó, de ettől azért nem fogunk hasra esni. Amúgy semmi bajom az eklektikával, ha a merített hatásokat ötletesen pakolják össze, ám ez így egy kicsit erőltetettnek hatott, na de mindegy, bemelegítésnek nagyon is megfelelt.
Amíg nem láttam, nem tudtam elképzelni, hogy a Lordi elé mennyire jó ötlet betenni egy glam rock zenekart, de amint sikerült ráhangolódnom a pofátlanul fiatal szintén finn Shiraz Lane műsorára beláttam, hogy nagyon is kellett ez ide. A színpadra lépésüktől számított első 5-10 percben a műfajban kevésbé otthonosan mozgó publikum jelentősebb része szinte biztos, hogy azon gondolkodott, hogy a banda frontembere, a koncertjük első felében csinos kis piros blézerben feszítő Hannes Kett valójában egy nőies fickó, vagy egy kevésbé dekoratív nő. Az engem megkérdezők többsége az utóbbira szavazott, de hát basszus, ez glam, és akár tetszik, akár nem, a glam sztárok a csajos megjelenésükkel együtt is több nőt kapnak meg egy jobb turnén, mint egy átlag fickó egész élete alatt.
Bizony rég volt a stadionbandák fénykora, amikor a zenekarokon több smink, magas sarok és tupír séró volt, mint Csepregi Éván harminc év alatt, ám akkor ez volt az elvárt, az emberek ezt akarták látni, és nagyon is működött.
A Shiraz Lane többek közt a megjelenésétől is olyan pofátlanul hiteles, no meg persze attól, hogy neonfénnyel világít rajtuk, hogy a teljes 80-as évek esszenciája a génjeikben is tisztán kimutatható. Hannes Kett hangja olyan, hogy az sem lepne meg, ha kiderülne, hogy valójában Sebastian Bach és Vince Neil eltitkolt törvénytelen gyermeke. A srácokról egyébként üvölt, hogy baromira élvezik azt, amit csinálnak és az összhatáson még az amúgy nem túl erős hangzás sem tudott rontani.
Az átszerelés alatt pont elég idő maradt az újratöltésre és némi eszmecserére a haverokkal, mielőtt nyitányként felcsendült a God of Thunder a KISS-től, és nagy örömömre a Let's Go Slaughter He-Man (I Wanna Be the Beast-Man in the Masters of the Universe) felvezetéseként a dal főszereplője és egyben gyermekkorom egyik meghatározó fő gonosza Skeleton tűnt fel a színpadon, hogy jól kicsinálja He-Mant.
Innentől megkezdődött a végtelennek tűnő, horrorban gazdag tematikus átkötésekkel bővelkedő monster show, csontváz tánccal, apáca-abajgatással, zombi babával, kereszttel támadó rém-püspök alázással, változatos gyilkolással – a belezésről sajnos lemaradtam… - konfetti puskákkal, szárnybontogatással, füstokádó zsugorított fej és sok más finomsággal. Ennyi látványosság mellett tán még az is elnézhető, hogy lehetne arról vitát nyitni, hogy a produkció hány százalékában élőzene, és mennyiben van némi, hát hogy is mondjam...technikai rásegítés, de ezúttal legalább a CD nem akadt el, úgyhogy panaszra nem lehet okunk, ennyi még belefér egy ilyen nagyszabású „színdarabba”.
A porondot 90%-ban természetesen Mr. Lordi uralta, de minden szörny megkapta a mag kis szólóblokkját. Az igazán nagy slágerek természetesen a terjedelmes setlist végére azon belül is főleg a ráadás blokkba kerültek (Hard Rock Hallelujah, vagy a kedves refrénnel operáló Sincerely With Love) azon belül is leginkább a ráadásba (Devil Is a Loser, Who's Your Daddy?, Would You Love a Monsterman?), ám egy perc unalmasnak mondható üresjárat sem volt a bulin és az újlemezes nóták is tisztességgel ütöttek.
Az est számomra legkellemesebb meglepetése egyértelműen a Shiraz Lane volt, hisz a fő attrakciótól jól tudtam, mit várhatok, és ez az elvárás maximálisan teljesült is, hisz remekül szórakoztam.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT
