Bevallom, ami felhajtás és a hírek szintjén lezajlott az elmúlt hónapokban a Metallica új lemeze körül, az már engem kezdett a legszárazabb székrekedésnél is néhány dagadó hajszálérrel erőltetettebb műsorra emlékeztetni. Ezért is kerestem magam mellett kajtató kezeimmel önkéntelenül a wc papírt minden alkalommal, mikor megláttam az újabb napi két hírt ez ügyben. Mert nekem ez épp olyan túltolt szar, mint napjaink roncsgiccs karácsonyai, amik a jövő melegségét már előre becsomagolták, hogy vonalkóddal ellátva aztán lenyomják azt idő előtt a torkodon, mint a törődött kezek a góré mellett a kukoricát a kacsa nyakán. Elég kevés vízzel. De persze bitang nagy sült májat remélve a porcelánon. Ugyanis pontosan így lesz négy nagyon jó srácból árú. Pontosan ez miatt lesz egyre magasabb a színpad. A színpadtól pedig egyre messzebb a rajongó. Ahogy rajongótól egyre távolabb az előadó. Az előadótól pedig a kibaszott saját esszenciája. Hiszen átlényegült termékcsaláddá. A Metallica új, Hardwired ..to Self-Destruct című lemeze tudniillik elsősorban egy cég terméke szerintem és már csak azután zene.

Ebben pedig nem is feltétlenül csak a srácok hibásak, hiszen ők továbbra sem rossz arcok. Hanem talán azok, akik - és ebben véleményem szerint mind benne vagyunk - olyan magasra emeltük őket, ahol már nehéz mindenkinek, vagy bárkinek beismerni a tényt, hogy a Metallica tizennégy éve - a St. Anger óta - nem írt jelentősebb dalt. Annak dacára sem, hogy ők azok, akik a nyolcvanas évek deviánsként titulált, bepörgött, hosszúhajú gyerekeinek metálforradalmát a zseniális fekete lemez által szélesebb körben is elfogadhatóvá tették. Megnyitva ezzel a kaput ezer más csapatnak, akiket, ha nincs ez az áttörés, talán sosem visz el a rádió vagy a tévé, az arra éhező rajongók otthonába. Ezek után pedig már nehéz mindenkinek, vagy bárkinek nem megfelelni és nem életben maradni mindenáron. Apu ugyanis nem halhat meg. Mert valljuk be, ez az egész kicsit erről is szól. Hogy a családfőnek mindig velünk kell maradnia és bár mindannyian látjuk, hogy már nem a régi, kicsit csalódunk és haragszunk rá, hogy nincs többé Ride the Lightning és egyéb őrjítő közös játékok, de az ideát nem rombolhatja le a valóság, hiszen apu szent. Egy szentre haragudni, vagy bírálni pedig csupa tabu és bűntudat.

Legalábbis én ezt az utolsó tíz évben így éltem meg. Hiszen én is azok táborába tartozom, aki kis tinédzserként először a Metallica Kill 'Em All lemezén keresztül találkoztam a metállal. Ami épp olyan meglepő és felkavaró volt, mint előtte pár évvel rányitni a feldíszített karácsonyfára a szobaajtót. Ezért van aztán az, hogy dühöt érzek, amikor azt látom, hogy éhes kis sárkánykák százezreinek nyomására aztán egy banda, ami a legendás idők után talán már mindent kiadott magából, sajtolni kezd ismét valami középszerűt, rombolva ezzel újfent gyermekkorom legszebb pillanatainak óriásait, amikor a már említett két korai lemez és a Masters Of Puppets hallgatása által megtapasztalhattam milyen elementáris erő van a zenében. Az pedig nem lehet véletlen, hogy a koncerteken máig ezen lemezek dalaiból élnek. Mert valószínűleg ők is ezeket szeretik igazán. Míg az utolsó albumok dalait talán még ők sem.

Szóval jó párszor meghallgattam ezt az új Metallica lemezt, hogy annál sokkal objektívebben írhassam meg ezt a kritikát, mint ahogy azt a bennem lévő szimplán feldúlt kisgyerek duzzogná ki magából. Azonban még így is csak a negyedik, Moth Into Flame című szám volt az, ahol valamelyest azt kezdtem érezni, hogy James Hetfield hangján és a váltás utáni dallamosabb gitáron át végre pofán csap valami élesebb szenvedély. Az első három szám ugyanis nekem olyan elkapkodottnak és középszerűnek tűnik, amit ezek a mesterkezek szerintem úgy is megtudtak írni, ha a stúdióban háttal ültek a gitárjaiknak egy kanapén és gyömbérsört kortyolgatva néznek közben egy horgászműsort. A címadó Hardwired lendülete ugyanis abszolút ígéretesnek bizonyult abból a szempontból, hogy a fantasztikus négyes a Death Magnetic lemez után ismét tartja a retrospektív dinamikát, de az első és a második váltás után sem érkezik érdekesebb gitár. Tehát sem itt, sem a következő két dalban nem hagyja el a komfortzónáját sem a hangszerelés, sem Hetfield apu hangja. Bár ebből a hármasból még az első tétel refrénje a legerősebb. A másik kettőé, szomorú, de csak a léc alsó élét fejeli meg talán. Átugrani messze nem tudja.

Ezért játszik fontos szerepet a Dream No More, ami egy lassú, sejtelmes gitárral nyit, majd némi groove elemekkel megtámogatott - Trujillo egyetlen hatásos momentuma - korrekt középtempó után mutat valamit a frontember kísérletezni bátrabb, jól képzett hangjából, ami végre egy izmos, igazi Metallica refrénbe torkollik. Vagyis az ötödik szám számomra az, ami mind a hat percével érdekes tud maradni és olyan érett dolog, ami méltó egy stílusosan öregedő zenekarhoz. Aztán ezt mindjárt egy nyolc perces tétel, azaz a Halo on Fire követ. Ez pedig szintén nem kezd rosszul, bár egészen szentimentális, szinte balladai hangvételű. Azonban a refrén ahova újra és újra eljut bizony megint erős. Méghozzá annyira, hogy mikor harmadszorra hallgattam el is gondolkodtam, hogy kritikám bevezetője talán a túlzottan is szkeptikus kirohanások közé tartozik, ami miatt el is szégyellhetném magam és piszok gyorsan át is írhatnám azt. Viszont ezt a klassz nyolc percet a Confusion követi. Töltelék szagával és pontosan azzal a felszínes dallamvezetéssel, ami felveti a gyanút, hogy még kockás mamuszban és fürdőköpenyben született, az első mentes kávé és a vegaburger előtt. Ahogy a se nem túl rosszul, se nem túl jól ellötyögő Manunkind is, egy újabb hatperces koncepcióként. Hisz minden dal nagyjából hasonló hosszúságúra lett kalibrálva. Ez pedig számomra szintén mesterkélt tervezés, ami tudatosan tolná ki az élvezet határait - ha már nyolc év telik el két lemez között - csak az a baj, hogy sokszor kényelmetlenül sablonos rezgésszinttel. Aminek az íve a Here Comes Revenge esetében még egy jó gitárral és fogós refrénnel felfelé emelkedik és simán megüti a szintet, de ahelyett, hogy a világklasszis státusz okán kúszna még feljebb, az emelkedő után rögtön lejtő következik. Ugyanis az Am I Savage? és a Murder One azok a tételek, amiket akkor rak fel a Rock DJ a klubban, amikor az álmos pultosok háta mögül jelzi neki a tulaj, hogy már nincsen fogyasztás, úgyhogy a maradék botorkálót le kéne valamivel pucolni a táncparkettről.

Tudom, hogy a szavaim nagy részével bedobtam a kézigránátot és ezért sokak szemében terrorista leszek majd, aki mindenáron meg akarja bontani az ismerős és kényelmes világrendet, ahol az olyan lerombolhatatlan ideák szerepe, mint a Metallica zenekar életműve, tagadhatatlan tartópillér. Ezért szeretném Jézus tenyerénél is szilárdabban leszögezni, hogy ez az írás a Hardwired...to Self-Destruct lemezt illetően egy teljesen szubjektív véleményalkotás. Azonban ahhoz az állásponthoz akkor is következetesen tartom magam, hogy ha mindössze négy pöpec szerzemény van egy kereken nyolcvan perces lemezen, akkor érdemes-e elgondolkodni azon: hogy az a jobb, ha egy szentnek dicsőséges múltja van? Vagy az, ha egy gépezetnek mindenáron zakatoló jövője? Mert ez a csomag egy akárkitől mindenkinek még lehetne bőven több is az alapnál, de a gyermekeinek nyolc év és egy ekkora felhajtás után aputól, szerintem édes kevés.
3,5/5