Amikor olyan hideg van odakint, hogy az emberbe kétszer fagy bele a lélek, alapos ok kell hozzá, hogy útnak indulj. Egy Fleshgod Apocalypse koncert pedig nagyon is alapos ok.

Hiába, no! A sötét muzsikákhoz nem verőfényes napsütés és strandgatya dukál, bár az olasz hon sem éppen a sarkvidéki éghajlatáról híres, de ennyi ellentmondás pont elég is lesz kedvcsinálásnak. Nincs mese, menni kellett, mert ellentétben a zenekarral történt első találkozásommal, most már nagyon is jól tudtam mi vár rám a városliget legzajosabb oldalán. A zajt egy pillanatig szó szerint vehetjük, ugyanis megérkezésemkor dobhártyarepesztő gerjedés, majd erősen kásás hangok fogadtak.

Úgy tűnt az olasz illetőségű Nightland produkciója nem túl szerencsésen indult, és teljes értékűen élvezhető hangzást sajnos műsoruk végéig hiába vártunk, ami bizony nagy kár. A 2010-ben alakult, szimfonikus death metalban utazó srácok olyan fajta monumentálisnak szánt ám könnyen emészthető, szinte filmzeneszerű epikus témákat játszanak, amit tizennégy-öt évesen egészen biztos, hogy nagyon kedveltem volna. Ha egy bizarr hangorgián egymásnak eresztenék a Dimmu Borgir, a Borknagar a Summoning - és még sorolhatnám - véletlenszerűen kiválasztott dalait, némi Emperoros megjelenéssel keverve, akkor valami ilyesmi lenne a végeredmény.

Találó volt a színpadi díszlet, itt aztán volt minden alfától az omegáig. Szó se róla, a srácok ügyesen lekísérték a samplereket, volt nagy gép-szimfónia, látványos színpadkép és könnyen emészthető középszerűség, de be kell látni, hogy stílus szempontjából valóban passzolnak a Fleshgod elé. A kifinomultabb muzsikákra gerjedő fülek számára egy laza pettingnek tökéletes.

A magát horror metal stílus meghatározással definiáló holland Carach Angren fellépéséről természetanya jóvoltából már egyszer sikerült lemaradnom, mivel a fellépésük előtt nem sokkal az egész Rockpart fesztivált sátrastul, koncertestül, mindenestül nemes egyszerűséggel elmosta a vihar a picsába, de most semmi sem állíthatta meg a kattant kaszást.

Én nem tudom, hogy ezek a srácok mit hoztak otthonról, de a frontemberhez képest, (aki amúgy habitusát tekintve erősen hajaz Dani Filthre, csak nem akkora, hogy agyon lehet nyomni egy zsebszótárral) a gyalogkakukk egy parkban ücsörgő nyugdíjas. A zenekar egyik különlegessége - és meglepő módon nem hiányossága -, hogy hármas felállással, basszusgitáros nélkül operál, erősen dob és szinti centrikus hangszereléssel. Valahogy mégsem ez fogott meg igazán. A Carach Angrennel kapcsolatban az első benyomásom az volt, hogy olyan az egész, mint egy Tim Burton vízió. Az összkép egyszerre szórakoztató és dögletes, az ember egy pillanatig sem tudja levenni a szemét a színpadról, mint ha minden ad-hoc jelleggel történne. A 2017-ben inkább megmosolyogtató, mintsem extrém corpse paintes megjelenésből is még sikerült egy cseppnyi groteszk hangulatot kicsavarniuk, ami lássuk be manapság már keveseknek sikerül. A gyanútlan hallgató tán azon sem lepődne meg, ha az énekes egyszer csak két esze vesztett rohanás és károgva szavalgatás között lazán levágná valaki fejét az első sorban. Itt az elszállós szinti témák mellett legnagyobb örömömre azért akadt bőven blast és darálás is.

A kellemes ráhangolódás és némi – metal koncerteknél igen rendhagyó ám rendkívül stílszerű – klasszikus zenei átkötés után végre eljött, amire vártunk. Kibontakozott a már ismerős színpadkép és a Fleshgod Apocalypse a bált immár hivatalosan is megnyitotta. Aki még nem látta Őket élőben annak nehéz érzékeltetni azt az élményt, amit ez a zenekar képes nyújtani. Első alkalommal szó szerint leesett állal álltam végig a műsorukat, most viszont így harmadjára sikerült valamelyest megőriznem a józan eszem. Az opera hazájából származó zenekar egy zseniális ötvözetet hozott létre a komolyzene és az extrém metál mezsgyéjén, mindezt egy utánozhatatlan "diabolos in musica" atmoszférával spékelve. Az első hasonlat, ami eszembe jutott róluk, hogy olyanok Ők, mint, ha a Rhapsody a pokolból visszatérve ráébredne, hogy mennyivel jobb dolog death metalt játszani.

A nyitó, King lemezes Marche Royale már kapásból az elején akkorát robbant, hogy nem győztem pislogni, aztán jött szép sorban az összes remekmű. A Pathfinder alatt már rendesen elszabadult a pokol, ezután a The Violation – Prologue majd természetesen Epilogue hármas olyan maflást vitt be, hogy az már erősen pofátlanság. Nem sokkal rá, a bolond maszkjának bemutatásával felvezetett - némi ellentmondásos hasonlattal élve - zseniális The Fool piano nyitánya után, ahogy az kell, beindult a totális őrület. Majd egy gyors lefolyású Syphilist után egy rövid színpadias levonulás következett, hogy aztán az elmaradhatatlan noszogatást követő visszatérés után egy hármas csapással zárják az estét. Elsőként a debütáló lemezről előhúzott modern metalos tördelésekkel nyitó, majd grindba torkolló In Honour Of Reasonnal borzolták az idegeket, majd az elmaradhatatlan Minotaur (The Wrath of Poseidon) és az est végét, és számomra egyben a koncert abszolút csúcsát is jelentő The Forsaking – hihetetlen, hogy milyen hangok jönnek ki Paolo Rossi torkából - következett. A bizarr opera véget ért, a kövér hölgy sem énekel tovább, én pedig a szerencse fiának érzem magam, hogy ismét láthattam Őket.

FOTÓK: RÉTI ZSOLT.