Ha a rockzene szerinted a Linkin Parknál¹ kezdődik: semmi baj, mindenki indul valahonnan. Ha szerinted ott is végződik: semmiképpen se kattints a továbbra, mert semmi olyanról nem fogsz olvasni, ami téged érdekelhet. Számodra ez az írás arról szól, hogy megjelent egy öregedő, őszülő hajú ember sokadik albuma. Mindenki másnak arról, hogy huszonhárom év után megjelent egy The Obsessed album. Térdre, kutyák!
Scott „Wino” Weinrich a doom keresztapja, a műfaj elmúlt 30 évének megkerülhetetlen figurája. Nevéhez fűződik számtalan zenekar és együttműködés – Saint Vitus, Spirit Caravan, Shrinebuilder, Premonition 13, akusztikus folklemezek, saját néven kiadott anyagok -, és amikor valamilyen módon közreműködik valamiben, a bejelentés pillanatában lehet tudni, hogy egy újabb kultanyag születik. Wino albumait a magukat bennfentesnek tartók szent ereklyeként kezelik, és nem véletlenül: gitár- és énekstílusa, dalai messziről felismerhetőek, és általában komoly hivatkozási alapok vérre menő vitákban arról, hogy melyik a nyolcvanas évek legjobb doom metal lemeze. (Természetesen a Born Too Late a Saint Vitustól, ezen nem kell sokat gondolkodni.) Ennek megfelelően, amikor az első hírek elkezdtek szállingózni arról, hogy Wino újjáalakítja a The Obsessedet, azonnal lehetett tudni, hogy olyan anyag van készülőben, ami pár hónapig nem nagyon fog kikerülni a Wino Army tagjainak lejátszóiból. Ez a fajta elfogultság azt is jelenti, hogy nem egyszerű dolog kritikai szempontból végighallgatni a Sacredet: ha azt írja az egyszeri kritikus, hogy jó, akkor nyilván rajongó (persze ki nem az…), az esetleges negatív vélemény pedig nagyjából egy szentségtöréssel ér fel. Tehát most spoiler jön az írás végéről: az új The Obsessed album jó lett, bármelyik korábbi Wino album méltó párja.
A Sacred nagyszerűsége abban rejlik, hogy úgy modern, mintha nem telt volna el a legutóbbi album megjelenése óta huszonhárom év. Modern, a szónak abban az értelmében, hogy ez bizony egy olyan zenekar új lemeze, akiket a mai értelemben vett doom rock egyik megteremtőjének tartunk. És a megközelítés időtállósága abból is kitűnik, hogy az új anyagot oda lehet állítani az első album, vagy éppen a The Last Embrace mellé, és legfeljebb a stúdiótechnika fejlődése lesz a különbség. Kritika lehet ilyenkor az, hogy ha lényegében ez egy nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójára is illő album, akkor hol van az innováció, hol jelenik meg az időközben mégiscsak eltelt bő két évtized. A válasz a mai doom zenekarok kilencvenkilenc százalékának lemezein található: ahogy Dosztojevszkij azt mondta, hogy „mindannyian Gogol köpönyegéből bújtunk ki”, úgy ennek analógiájára azt is mondhatná bármelyik doom rocker, hogy „mindannyian Wino akkordjait játsszuk”. Az innováció itt a hagyományokhoz való ragaszkodás akkor, amikor az egész világ azon agyal, hogy hová, merre induljon.

A Sacred olyan anyag lett, melyen a rajongók el tudnak csemegézni a következő Wino megjelenésig (Shrinebuilder!!!). Jó, hogy meg tudott jelenni, jó hallgatni, és reméljük, hogy ezúttal nem kell újabb két évtizedet várni a folytatásra. (5/5)
¹: A zenekar neve bármelyik másikéval szabadon helyettesíthető.